Holnap Kapitány

A nyitott platókon emberi testek vonaglanak, körülöttük ütemzene dübörög. A gépi hangok áradata átbukik az út szélére verődött közönség feje fölött, nekicsapódik a hegyoldalba ékelődő szikláknak, és alázúdul a völgybe. A reflektorfürtökbe öltöztetett menet zaja ott dörömböl a magaslati táj minden zegében-zugában.

A tiszta égbolt lassan feltárja óvó csillagrajzait a hegygerincen átvonuló karaván, az Unióparádé kamionjai fölött.

– Isti – szólal meg a hang a sötét ablakban. – Isti, kelj fel végre! Indulnunk kell!

A fiú álmosan pislogva tapogatózik az ágya szélén. A cipőjét keresi. Végül mélyen a lécek alá lökve tapintja ki az alaposan megtaposott lábbelit. Nagyot fújva ereszkedik térdre, hogy előbányássza. Bátyja tovább zörög az ablak alatt: a kézikocsi kerekeit rugdossa sorra.

– Isti – szól fel újra. – Jössz már?

Együtt indulnak el, keresztül a falun. A kocsit Nándor húzza, öccse mellette baktat. A göröngyös út jó ismerősük, szemük inkább a hegyek körvonalait fürkészi. Derengésnek még semmi nyoma. Nándi és István mögött éjszakai sötétben maradnak el a házak, lábuk alatt már a hágóhoz vezető erdei út kanyarog. Vízmosásban szaporázzák a lépést, a kocsi nagyokat zökken az egyenetlen talajon.

A testvérek szótlanok maradnak akkor is, amikor előbukkannak az erdőből, és körbejáratják tekintetüket a keskeny fennsík határain. István megáll, és a közelben húzódó országút felé kezd figyelni. Mint ha már sejtené a hajnalt. Megdörgöli a szemét, aztán inkább csak fülével követi, ahogyan bátyja tovább üget a kocsival. Végül az országút mellett éri ismét utol Nándort.

– A másik oldal a tiéd – szól öccsének a fiú. – Ha találsz valamit, de nem tudod eldönteni, inkább szólj nekem!

– Üvegek kellenek? – kérdezi István.

– Jobb híján. De inkább az értékeket keresd! – válaszolja Nándi.

A fiúk begázolnak az út menti árokba. Lábuk elé meredve, görnyedő testtel kezdik átfésülni a füvet, a kamionok vagy az őket kísérő tömeg elszórta tárgyak után kutatva. Hátuk mögött ébredezik a derengés.

– Itt van még egy – mutatja fel István a hosszú mazdagon lógó, ezüstös tárgyat. Megforgatja a levegőben, úgy lódítja a kézikocsi felé.

– Hé! Vigyázz azzal a fülessel! – mordul rá a bátyja – Ha már senki nem taposta szét, pont neked kell összetörni!? – csóválja a fejét, miközben óvatosan megvizsgája, majd a többi közé helyezi a a zsákmány legújabb darabját.

A kocsi aljában takaros kis szemétdomb gyűlt már össze. A gyűrött ruhadarabok, karcos napszemüvegek, elpattant övek és filléres elektronikai berendezések mellett ott hever egy tokjába csomagolt fényképezőgép és egy épnek tetsző videokamera is. Nándi elégedetten simít végig rajtuk.

– Ez meg mi? – hallja meg öccsét az út túloldaláról. A hanghordozásra azonnal odakapja a fejét.

István kisebb fémládát tart a kezében. Fedelét már felpattintotta, most a belsejébe bámul. Nándi mellette terem; együtt merednek a ládika rekeszeibe gyömöszölt nejlontasakokra. A zacskók kicsiny fehér tablettákkal vannak tele.

– Ez meg mi a szar? – szólal meg újra Isti.

A bátyja pillanatnyi habozás után kiemel egy zacskót a ládából. Felszakítja, a tabletták közé túr, és kiemel egyet közülük. Kicsit nézegeti a rávésett pillangómintát, aztán vigyázva az ajkához emeli, kettéharapja, és a tenyerébe köpi. Egy percig vizsgálódik, mielőtt szájába venné, és lenyelné a tabletta darabjait. Miután ez is megtörtént, arcán széles vigyorral fordul Isti felé.

– Szar – mondja neki. – De sokat ér!

István egy darabig csak bámul Nándorra. Majd gyorsan körbefordul: vajon észrevett-e valamit az a néhány alak, aki közel vagy távolabb, de hozzájuk hasonlóan az út menti fűben hajlongva keresi az előző éjszaka hordalékát?

– Na, húzzunk el innen gyorsan! – adja ki az utasítást az idősebb fiú.

– Mit tudom én – mondja Nándi, feszültséggel a hangjában. A testvérek a fennsík szélén lapulva figyelik a homokszínű autót, amely lassú gurulással már a másodszorra járja be hágót, a felvonulás útvonalát követve. – Végül is bármit kereshet. Vagy bárkit. Lejjebb még egy csomó sátor is áll – folytatja, kevés meggyőződéssel.

– Ássuk el! – ajánlja egyszer csak István.

Nándi a kezével gyűr fintort az arcára.

– Ásd el egész nyugodtan – mondja, amint az autó megint eltűnik a szemük elől a kanyarban. – Kezdheted is a kaparást! Mert ásónk, az nincs.

Isti túl izgatott ahhoz, hogy megbántsák a szavak, de azért zavartan lesüti a szemét.

– Odanézz! – szólal meg fojtott hangon a bátyja, és a kocsi felé mutat, amely újra felbukkant a domb mögül. Hátsó ajtaja nyitva, előtte női alak kászálódik fel a földről. Az autó csikorgó kerekekkel indul tovább, a félig nyitott ajtó kis híján eltalálja a lányt, aki az út mellé huppan, és a kezébe temeti arcát. Vállai finoman rázkódnak, ez még a távolból is tisztán kivehető.

– Odamegyek – határozza el fennhangon István.

– Nem! – csap le fojtott hangon a bátyja. – Hagyd békén! Semmi közünk hozzá!

– Te hagyj engem békén! – szakítja ki magát Nándor markából Isti. – Segíteni akarok neki.

– Barom! – szól Nándor az öccse után. – Barom vagy – mondja még egyszer, és Isti mögé sercint egyet, mielőtt visszább húzódna az erdőszélre.

– Mi van? – emeli fel a lány a fejét. Szeplői közül vörös szemek pislognak István felé.

– Csak láttam, hogy itt ülsz az út szélén… – kezdi el mondani a fiú.

– Szállj le rólam, jól van? – vág közbe vontatott orrhangon a lány. Összeragadt szempillái fáradtan csukódnak le.

– Lehet, hogy… – próbál erősködni Isti, a lány azonban vadul megrázza a fejét.

István megtorpan, de nemigen bánja az elutasítást. Kis híján kicsúszott a száján az, amit semmiképpen sem szeretne a lány tudomására hozni.

– Szállj le rólam – mondja a lány megint, anélkül, hogy kinyitná szemét az arcába hulló hosszú, göndör fürtök mögött.

– Te tudod – motyogja István, inkább csak magának, és hátat fordít, hogy visszainduljon.

– Várj! – szólal meg most a lány. – Magyarország merre van? – veti fel az állát.

– Lelfelé az úton – néz a vizes szemekbe István – Nyolckor nyitják ki a határállomást…

– Nem úgy értettem – vág közbe megint a lány. – Azt szeretném tudni, hogy merre induljak Magyarország felé.

Isti megvakarja az üstökét, alatta felszalad a szemöldöke.

– Nincs útlevelem – mondja a lány.

– Személyivel is átengednek – válaszolja gyorsan és ügyetlenül István.

– Te milyen hülye vagy, cseszd meg! – vág utálkozó grimaszt a lány. De a fiú nem tesz egy lépést sem. Csak bámulja a csapzott hajfürtökkel keretezett arcot és az átizzadt trikót a kifakult farmerkabát alatt.

– Leviszünk – mondja aztán. – Gyere.

– Hogy hívnak? – teszi fel a kérdést Nándor, mikor megáll a lejtős erdei úton. Nem kap semmi választ.

– Nem baj – bólint rá. – Innentől már Magyarországon vagyunk. Mehetsz a dolgodra – veti oda maró hangon, és a lánynak hátat fordítva gyalogol tovább.

István vissza-visszasandít a lemaradó alakra, aztán a bátyja odamordulására inkább őt követi. Döcögnek az ismerős ösvényen, nyomukban a csattogó-csörömöpölő kézikocsival, amiben ott lapul a fémszínű ládika.

– Mit akar szerinted? – kérdezi Isti a bátyját.

– Meglógni – hallatszik a tömör válasz a zajok között.

– Meglógni? – értetlenkedik a fiatalabb fiú.

– A stricije elől – veti oda az idősebb. – Ne legyél már vak! Mit gondolsz, miért tették ki az út szélére? A határnyitás előtt fél órával?

A szavak hatására Isti léptei újra lelassulnak.

– Hagyd már szépen a picsába! – sandít hátra Nándor. – Majd megoldja, ahogy tudja.

Aztán csak fejcsóválva figyeli, hogyan tesz az öccse pár tétova lépést, és hogy nyújtja kezét a lány felé. A nyári lombok közt fénykarikák táncolnak, lassacskán az erdőben is érezhetővé válik a nap melege. A lány a kocsiba szórt kacatokat kezdi nézegetni.

– Ezt mind ma reggel szedtétek össze? – kérdezi váratlanul Istit.

– Tudsz beszélni? – vakkant Nándor, mielőtt még az öccse válaszolhatna. – Szuper. Semmi közöd – veti oda. István viszont sűrűn bólogat bátyja háta mögött, és még egy mosolyt is megkísérel küldeni a lánynak. Úgy látja, mint ha viszonzást kapna.

Nándort követve érnek le a falu szélére. Itt az idősebb fiú meggyorsítja a lépteit. István kitart a lány mellett.

– Hová szeretnél menni? – kérdezi.

A lány tanácstalanul néz körbe a poros kerítéseken. Az egyik lécsor mögött hörgő kutyaugatás szakad fel.

– Ma már nem indul busz – mondja hangosan a fiú. – Hozzám bejöhetsz. Csinálok valami ennivalót – folytatja, látván a habozást.

– Utánam fognak jönni – ejti ki a szavakat a lány.

– Akkor főleg ne itt az utcán álldogáljunk, baszd ki! – lép közelebb nyugtalan indulattal István. – Gyere már be hozzám! – mondja sürgetően, és a lányt maga után húzva sietős léptekkel eltűnik a szemek elől.

– Ez az én szobám – tessékeli be az ajtón a lányt Isti. – A bátyám ilyenkor nyáron a kerti konyhában lakik. – magyarázza, és a egy foszladozó kárpitú karosszékre mutat. – Ülj le!

A lány egykedvűen helyezkedik el, István közben zajosan igyekszik összeszedni az asztalon heverő piszkos tányérokat és poharakat.

– Mindjárt hozok egy kis ennivalót – mondja.

A lány bágyadtan pislog rá. Pár perccel később, amikor István pár visszatér, már mélyen alaszik. Lábai a karfákra felvetve pihennek. A fiú még rágcsálja egy kicsit a behozott kenyeret és sajtot, aztán ő is hátradől az ágyán.

– Hol van? – nyitja rá bátyjára a kerti konyha ajtaját István.

Nándi éppen a videokamerát bütyköli.

– Mi hol van? – kérdez vissza.

– A lány hol van – dől előre Isti. Feje mellett, a konyhapolcon ott sorakoznak a hajnali zsákmány apróbb darabjai.

– Visszament – mondja a bátyja, egykedvű hangon, és tovább piszkálja a kamerát.

– Vissza? A hegyre? – habog hitetlenkedve István.

– Átaludtad – fordul felé Nándi.

A délutáni nap fénye bevilágít a kis épületbe. Porszemcsék szálldogálnak a rozzant ágy fölött, amin az idősebb fiú ücsörög. A rugók öccse fülébe nyikordulnak.

– Hát… Akkor kipróbálnék én is egy tablettát – dünnyögi István. Az ágyról a padlóra siklik a tekintete, de a ládikát nem látja sem ott, sem a polcokon.

– Késő – válaszol neki a bátyja. – Rágd el inkább a szokásosat! – kotor bele az egyik lábosba.

– Vagy főzz belőle teát, ha úgy jobb neked! – nyújt át fél marék apró, szárított magot az öccsének.

– Hajnalka – mormolja gépiesen mosolyogva a fiú, ahogy a tenyerébe szórt bódító virágmagokat rázogatja.

– Aha – bólint rá a bátyja. – A lányt is így hívták.