– Hagyhatja – válaszol Jován szórakozottan. Újra azt az aprócska karcolást nézegeti a szemöldöke mellett, melyet tegnap ejtett a mester segédje.

– Még egy napig bojáros marad – nyugtázza a mester, és tovább dolgozik. – Szokásos napja lesz egyébként? Estig itt az Euráziában?– kérdezi, miközben módszeres vonásokkal tünteti el a habot Jován álláról. A férfi pajeszán éppen csak egy kis igazítást tett.

– Majdnem – válaszol a Jován, alig mozgó ajkakkal. – Délelőtt értekezlet. Délután viszont elrepülök Pétervárra – folytatja.

– Nohát – áll meg egy pillanatra a munkában a mester. – Csak nem valami komoly projekt van kilátásban?

– Úgy is mondhatom, de ez most nem szakma – válaszolja Jován. – Ott maradok a hét végén is. Szeretnék kicsit körülnézni – teszi hozzá.

A mester újra Jován szemébe néz. Ezúttal a borotvát is leereszti.

– Nocsak! – válik színpadiassá a hangja. – Vagyis hosszú távra tervez.

– Ahogy vesszük – bólint lassan Jován. – De ez most egyelőre csak három nap lesz. Megnézek egy pár lakást.

– Nem szeretnék elveszíteni egy ilyen kiváló vendéget! – vált megint hangot a mester – Bár igaz ami igaz, Pétervár gyönyörű – folytatja. – Egy időben rendszeresen jártunk arra a feleségemmel. Mindig nyáron voltunk, le sem akart menni a nap... A teraszról szoktuk nézni, a Néva fölött. A Velikij Kardinálban laktunk. Ismeri, ugye? – Jován bólint. – Egyet sajnáltam csak: hogy soha nem tanultam meg rendesen oroszul – húzódik rövid nevetésre a mester szája.

– Sohasem késő – mondja Jován a hatalmas tükörnek, elkalandozva. – Sohasem késő.

Jován arcvonásai csíkról csíkra bukkannak elő. A mester most csendben, ráérősen dolgozik. Kilenc éve borotválja Jovánt, tudja, mikor nem érdemes megszólalnia, és mikor nem kell sietnie. Igen, Tarnai úr ebben is pontosan olyan, mint a többi vendég: egy keményebb nap előtt nem bánja, ha kicsit hosszabban időzhet a szalonban. Talán pontosan ezért ül be minden reggel. Itt szokott erőt gyűjteni. Legalábbis a mester így képzeli – márpedig ki ismerné nála jobban a vendégeket?

A családi borbélyüzletet még az édesapja nyitotta, valamikor nagyon régen, amikor éppen a szalonborotválás aranykorát írták. A gyarapodás rövid éveit követően apa és fia együtt vívták meg vesztes harcukat a házi használatú pengék, az eldobható műanyag borotválkozó szettek és az egykori békebeli reggeleket elborító idétlen kapkodás ellen. A mester apja huszonöt évvel ezelőtt halt meg; az AIDS-pánik csúcsán. Borotválást akkor már régóta nem vállalt – abban a biztos tudatban távozott, hogy a szebb napokat látott családi üzletbe már legfeljebb hajvágásra fognak betérni a vendégek.

– Amíg persze egy jótét lélek fel nem találja az eldobható önskalpoló készletet – mondogatta az öreg keserű humorral, utolsó éveiben.

Pedig kevés híja volt, hogy a mester apja megérje a ráérős szalonborotválás szokásának reneszánszát. A divat szinte egyik napról a másikra tért vissza. Kevesebb mint egy év alatt újra felvirágoztatta a családi vállalkozást, és vele az egész szakmát. Borbélyszalonok tucatjai nyíltak hirtelen, először az üzleti és kormányzati negyedekben, hamarosan pedig városszerte.

A megváltó divathullám pontosan innen, a régi banknegyedből indult – legalábbis a mester legjobb tudomása szerint. Amikor a Honvéd utcai üzletben először kérdezett rá egy vendég, hogy vállalnak-e borotválást, a mester nem tudta, hihet-e a fülének. A tálak még csak-csak előkerültek a szekrényből, a pengék újraélezése és az ecsetek beszerzése azonban napokba tellett. Mire az eszközök készen álltak, már két további fiatal tisztviselő jelentkezett be reggeli borotválásra. És az üzlet, mindenféle előzetes jel nélkül, újra beindult.

A divatra felfigyelő újságírók hetet-havat összehordtak: beszéltek a jóléti állam defláció felé csúszó gazdaságának általános elkényelmesedéséről; a munkanapokban is viruló szabadidős társadalomról; az orosz nagypolgári divat megállíthatatlan terjedéséről Magyaroszágon… Ki-ki kiválaszthatta a neki tetsző választ arra a lényegében megválaszolhatatlan kérdésre, hogy miért kezdett borbélyhoz járni minden áldott reggel.

A mestert az okok nem érdekelték különösebben. Éppen elég volt azt tudnia, hogy a szalonborotválás újra felfedezett szokása tartós maradt, és egyre több vendég kapott hozzá kedvet. Az első fecskék megjelenése után pár hét telt csak bele, és a mester hat órára hozta előre a nyitást, néhány hónappal később pedig – nem kevés lelemény árán – új székeket állított be az apró üzletbe. Még abban az évben megnyitották második boltjukat. Azt a második üzletet, melyről a mester édesapja egész életében olyan reménytelenül ábrándozott.

Az öreg világ életében több kis üzletre vágyott – fiának a harmadik bolt megnyitása után új elképzelése támadt. A frissen átadott kormányzati- és banknegyed szívében, az Eurázia Kereskedelmi Központ toronyépületében alakította ki reprezentatív szalonját, melyet nemes egyszerűséggel Eurázia Szalonnak keresztelt. Itt vált vendégévé Tarnai Jován, befolyásos (vagy éppen feltörekvő) üzletemberek és serény (vagy esetleg léha) kormányzati munkások garmadájával egyetemben.

– Hallotta egyébként tegnap a híreket Alekszanderről? – szólal meg hirtelen Jován a székben.

– Arra gondol, hogy Budapestre jön iskolát választani? – veszi fel könnyedén a beszélgetés fonalát a mester.

– Igen. Hát nem mókás? – fintorog egyet Jován. – Úgy látszik, az angol college-ok nem feleltek meg neki.

– Vagy éppen a magyar lányokról hallott szépeket – mondja a mester, és halkan kuncog, miközben metszett üvegcséjéből fűszeres arcvizet permetez Jován állára.

– Lehet, lehet – mosolyog a férfi.

– Esetleg pont az unokabátyja világosította fel. Nagy összeget tennék rá – folytatja a mester, cinkos hangon.– Szóval jön a Cárevics – ismétli meg a lényeget, ahogyan lekanyarintja a fehér leplet Jován válláról.

– Mi az, hogy Cárevics? – emelkedik fel a székből Jován. – Cezarevics, kedves Mester! A Naszlednyik! A trónörökös látogat Magyarországra.

– Kár, hogy elkerülik egymást Tarnai úrral – tréfálkozik búcsúzóul az öreg.

A lift a negyvenkilencedik emeleten áll meg. Jován egyedül lép ki belőle. A szint folyosójának ajtaját még ő is csak az elnöki titkárságon kapott, kizárólag ma délelőttre szóló belépőkártyával tudja kinyitni. A kártya lehúzása után az ajtó önműködően tárul ki, és amint Jován belép rajta, már csukódni is kezd. Jován lépéseinek zaját elnyeli a bordón süppedő szőnyeg és a falak cseresznyefa-burkolata. A folyosóra zöldes fény szűrődik be, a smaragdterem irányából. A terem előtt Jován egy pillanatra megtorpan. A gallérját kezdi igazgatni.

Ez lesz az utolsó projektirányító bizottsági ülés. Legalábbis Jován azt szeretné, hogy ez legyen az utolsó. Le akarja zárni ezt a szerencsétlen projektet. Ezt a szerencsétlen, átkozott projektet, ami már másfél éve indult el, és aminek lassan már fél éve le kellett volna zárulnia. Az elnökségi szponzoroknak ma el kell fogadniuk a szakmai lezárást, amit Jován már egyeztetett a közreműködő tanácsadókkal. Ez lesz az utolsó ülés. Akárhogy is, de ez lesz az utolsó.

– Jó napot! – köszörüli meg a torkát Jovan, és belép a smaragdterembe. A hosszú, sötét tárgyalóasztal túloldalán már ott ül a két tanácsadó. Rendkívül ápoltak és rendkívül szárazak, mint rendesen. – Úgy látom, kiszolgáltak benneteket – vet Jován egy futó pillantást az asztalon elhelyezett festett porcelán kávéskészletre. Áthajol fölötte, és a kezét nyújtja.

– Szervusz – rázza meg Jován kezét az egyik elegáns, száraz férfi az asztal túloldalán. – Elhoztam Valerijt is, ahogy megbeszéltük.

– Jó napot! – ismétli meg Jován, és kezet fog a külföldi szakértővel is. – Dobrij gyeny.

– Dobrij gyeny – viszonozza az orosz a köszönést. – Tegnap átküldtem a prezentácijámat a zárásról meg a szlédujuscsije sztupenykiről, neked meg Marcellnek. Megérkezett, ugye? – Valerij szeme ide-oda cikázik az asztal fölött.

– Ki is nyomtattam – válaszolja Jován. A táskájából papírköteget vesz elő. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha az rögtön az elején kiosztjuk – kezd gyors mozdulatokkal kotorászni a táskájában. – De kérem, hogy a szlédujuscsije sztupenykit egyelőre hagyjuk ki! Legyen lezárva, az a lényeg. Ki is húztam az utolsó két ábrát, ami a folytatással foglalkozik.

– Ahogy gondolod – emeli fel két kezét Valerij.

– Végül is minden meghívott el tud jönni? – érdeklődik Marcell, miközben segít a papírlapok elrendezésében az asztal körül.

– Legalábbis visszaigazolták a meghívást. Nagyon remélem, hogy itt lesznek – ingatja a fejét Jován, és tovább oldalazik a székek között.

– Akkor te vezeted be a megbeszélést, ugye? És már a a bevezetőben elmondod, hogy a projekt elérte a célját? – kérdezi Marcell, feszültséggel a hangjában.

– Attól ne félj – jelenik meg Jován arcán a kényszerű mosoly. – Lassan megérkezhetnének egyébként – néz a csuklójára. – Két perc múlva tíz óra.

– Hagarovszkij úr sajnos nem tud részt venni a mai megbeszélésen – közli köszönés helyett a smaragdterembe toppanó férfi, és lendületes mozdulattal kihúz magának egy széket. – Nekem pedig egy fél óra múlva szintén el kell mennem. Ugye befejezzük addigra? Óh, üdvözlöm, Kelevics úr – vált hangot, ahogyan észreveszi Valerijt. – Ön is részt vesz az értekezleten?

– Igyekszem folyamatosan figyelemmel kísérni a projektet, különösen a versztaköveket – bólint a tanácsadó. – És hadd nyugtatom meg, Bodocsányi úr: mi sem terveztük hosszúra a megbeszélést.

– Köszönöm – helyezkedik el kényelmesen az alelnök. – Üdvözlöm Önöket – néz körbe az asztal körül.

A teremben heten helyezkednek el. Bodocsányi mellett két banki vezető lapozgatja a papírokat, egy asszistens hölgy pedig az alelnök arcát fürkészi. Jován és a tanácsadók velük szemben foglalnak helyet. Jován halkan krákog egyet.

– Vágjunk bele, azt javaslom – dől előre kissé a székén. – Szeretném megköszönni, hogy eljöttek, remélem, az, hogy Hagarovszkij úr személyesen nem tud jelen lenni, nem lesz akadálya annak, hogy hatékony döntéseket hozzunk a mai ülésen. – Jován újra a torkát reszeli. Az alelnök balján ülő kolléga köhint egyet.

– Az ügyfélgazdálkodási projekt, ahogyan arról Önöket folyamatosan tájékoztattuk, az elmúlt három hónap során feldolgozta a lemaradásokat. A próbaüzem a héten zárul le, a visszamérések már folyamatban vannak. Mai előterjesztésünk értelmében – gyorsítja Jován a szavait –, szakmai szinten megítélve – szúrja közbe –, úgy értékelhetjük, hogy a projekt megvalósult. Vagyis sikeresen megvalósult – helyesbít.

Az asztal túloldalán ülők a papírjaikat zörgetik. Jován hiába fürkészi az arcokat.

– És az eredmények üzemeltetésre átadhatók – mondja még Jován. Az alelnök félretolja a papírt, de továbbra sem emeli fel a tekintetét. Az asztal szélét vizsgálja.

– Én részemről át is adnám a szót Valerij kollégámnak – fejezi be a mondókáját a férfi. Amikor Valerij feláll, Bodocsányi végre felemeli a fejét. Közben távolabb tolja székét az asztaltól. A papírok lefelé fordítva hevernek előtte.

– A prztentácijában, amit Önök is a kezükben tartanak, az eredményeket foglaltuk össze – kezdi a tanácsadó. Enyhe akcentussal, de szabatosan formálja a mondatokat.

Jován egy darabig az előadást követi, aztán újra az asztal körül ülőket kezdi figyelni. Pillantása Bodocsányi egymásnak támasztott ujjain bicsaklik meg. Az alelnök figyelmesen néz. Figyelmesen nézi az ujjait.

Jován szeme összeszűkül. Ez a barom nem érti, amit hall. Még mindig nem érti. Már másfél éve csináljuk, és ez a barom még mindig nem érti. Nem érti ő sem, és nem érti Hagarovszij sem. Soha nem értették. Soha nem támogatták. De ez már nem érdekes. Csak zárják le ezt az egész szerencsétlenséget. Zárják le ezt az egész szart. Hagyjanak kimászni belőle!

– Értem és gratulálok a sikerhez – Bodocsányi szavai váratlanul jutnak el Jovánhoz, aki önkéntelenül pislogni kezd.

– Tarnai úr, hallhatnánk Öntől néhány szót arról, hogyan képzeli a folytatást? Beszélne a szledujuscsije sztupenykiről? – kéri nyájas hangon az alelnök.

– Taxi! –Jován valósággal ráordít a toronyépületek közötti sugárúton közlekedő fekete járműre. A kocsi félrehúzódik, a férfi behajítja akatáskáját és bőröndjét a hátsó ülésre. Aztán maga is beszáll.

– A reptérre kérem – mondja Jován a barna bőrű, turbános sofőrnek, a félig félrehúzott belső ablakon keresztül.

– Igenis. Ferihegy, ugye? – fordul félig hátra a sofőr.

– Budaörs! Budaörs, C terminál, indulás – pontosít fennhangon Jovan.

– Igenis – ismétli meg a sofőr. Elindulnak. Jován hátradől a bőrfotelre emlékeztető ülésben.

Le van zárva. Át van adva. Bodocsányi elfogadta a teljesítést, kezet fogott Valerijjel. Jován és a tanácsadók az értekezlet befejezése után egymás hátán csapkodták. A szűk körű, három fős projektzáró bulit a jövő hét végére beszélték meg. Vége!

Ami a szledujuscsije sztupenykit illeti: az alelnök két hét múlva részletes, írásos előterjesztést vár Jovántól. A budapesti prototípus sikere után regionális szinten folytatódik az ügyfélgazdálkodási projekt. Egyszerre kapcsolódik be Pozsony, Helsinki és Jekatyerinburg. Mindezt természetesen a pétervári központból fogják irányítani. A kiszemelt projektmenedzser: Tarnai Jován.

A Budapest–Budaörs Internacional várócsarnokának üvegfala mögül utasok tucatjai bámulják a kopár hegyeket, és az alattuk meghúzódó műemlékvároskát. Ők azok, akik nem éltek a grátisz ajánlattal, mellyel a reptér a pétervári járat másfél órás késése miatti kellemetlenségért igyekszik kárpótolni az utasokat. A buszos skanzenkörút helyett a fedett teraszról történő távcsöves ismerkedést választották Budaörssel. Idegenvezetőt természetesen számukra is biztosítottak. A középkorú hölgy lelkesen beszélget az egyik távcső mellett elhelyezkedő kis csoporttal.

– I Szentendre tózse pászmátríli? – hallja Jován, aki a csarnokban téblábolva sodródott az érdeklődők közelébe.

Ma reggel még el sem tudta képzelni, hogy folytassa a projektet. Sőt, azt sem, hogy egyáltalán tovább dolgozzon a banknál. Pétervárra akart költözni. A szaksajtóban akart dolgozni: megvannak a kapcsolatai, mitöbb a felkérése is. Legrosszabb esetben szabadúszó tanácsadóként képzelte el a jövőjét. Mindenképpen ki akart szállni. Kívülről nézni a szektort. Felülről nézni az egészet. Kimászni az egész szerencsétlen szarból!

Most pedig a gallérját igazgatja.

– Üdvözlöm Önöket a MALÉV szentpétervári járatán! A késésért szíves elnézést kérünk; légitársaságunk szabályzatának megfelelően megerősített biztonsági ellenőrzést kellett elvégeznünk a beszállás megkezdése előtt. Mindent megteszünk azért, hogy útjuk további szakasza zökkenőmentesen teljék el. Hamarosan elérjük utazási magasságunkat, és az utaskísérők megkezdik a frissítők felszolgálását.

Jován kényelmesen kinyújta a lábát. A motorok dübörgése lassan megszokottá válik. Az AN-601-es méltóságteljes mozdulattal, enyhén balra dől. Az ablakok előtt felvonul a város. Jovan szeme előtt lassú egymásutánban úsznak el a Duna hídjai. Majd a csepeli szigetcsúcs felhőkarcolói bukkannak fel.

A gép előtt szinte karnyújtásnyira lebegnek az Eurázia Kereskedelmi Központ gyöngyházfényű ikertornyai.

Jován lehunyja a szemét.