Az első kamionok már megkezdték a lassú ereszkedést; a karaván vége még felfelé kaptat az úton. Ötven monstrum követi egymást lassú lépésben, ütközővasaik között olykor csak arasznyi a távolság. A sofőrfülkék szélvédője alá aggatott drapériákat felborzolja az odaáramló kipufogófüst: a mélykék háttérből élénksárga csillagok villannak ki.
A nyitott platókon emberi testek vonaglanak, körülöttük ütemzene dübörög. A gépi hangok áradata átbukik az út szélére verődött közönség feje fölött, nekicsapódik a hegyoldalba ékelődő szikláknak, és alázúdul a völgybe. A reflektorfürtökbe öltöztetett menet zaja ott dörömböl a magaslati táj minden zegében-zugában.
A tiszta égbolt lassan feltárja óvó csillagrajzait a hegygerincen átvonuló karaván, az Unióparádé kamionjai fölött.
*
– Isti – szólal meg a hang a sötét ablakban. – Isti, kelj fel végre! Indulnunk kell!
A fiú álmosan pislogva tapogatózik az ágya szélén. A cipőjét keresi. Végül mélyen a lécek alá lökve tapintja ki az alaposan megtaposott lábbelit. Nagyot fújva ereszkedik térdre, hogy előbányássza. Bátyja tovább zörög az ablak alatt: a kézikocsi kerekeit rugdossa sorra.
– Isti – szól fel újra. – Jössz már?
Együtt indulnak el, keresztül a falun. A kocsit Nándor húzza, öccse mellette baktat. A göröngyös út jó ismerősük, szemük inkább a hegyek körvonalait fürkészi. Derengésnek még semmi nyoma. Nándi és István mögött éjszakai sötétben maradnak el a házak, lábuk alatt már a hágóhoz vezető erdei út kanyarog. Vízmosásban szaporázzák a lépést, a kocsi nagyokat zökken az egyenetlen talajon.
A testvérek szótlanok maradnak akkor is, amikor előbukkannak az erdőből, és körbejáratják tekintetüket a keskeny fennsík határain. István megáll, és a közelben húzódó országút felé kezd figyelni. Mint ha már sejtené a hajnalt. Megdörgöli a szemét, aztán inkább csak fülével követi, ahogyan bátyja tovább üget a kocsival. Végül az országút mellett éri ismét utol Nándort.
– A másik oldal a tiéd – szól öccsének a fiú. – Ha találsz valamit, de nem tudod eldönteni, inkább szólj nekem!
– Üvegek kellenek? – kérdezi István.
– Jobb híján. De inkább az értékeket keresd! – válaszolja Nándi.
A fiúk begázolnak az út menti árokba. Lábuk elé meredve, görnyedő testtel kezdik átfésülni a füvet, a kamionok vagy az őket kísérő tömeg elszórta tárgyak után kutatva. Hátuk mögött ébredezik a derengés.
*
– Itt van még egy – mutatja fel István a hosszú mazdagon lógó, ezüstös tárgyat. Megforgatja a levegőben, úgy lódítja a kézikocsi felé.
– Hé! Vigyázz azzal a fülessel! – mordul rá a bátyja – Ha már senki nem taposta szét, pont neked kell összetörni!? – csóválja a fejét, miközben óvatosan megvizsgája, majd a többi közé helyezi a a zsákmány legújabb darabját.
A kocsi aljában takaros kis szemétdomb gyűlt már össze. A gyűrött ruhadarabok, karcos napszemüvegek, elpattant övek és filléres elektronikai berendezések mellett ott hever egy tokjába csomagolt fényképezőgép és egy épnek tetsző videokamera is. Nándi elégedetten simít végig rajtuk.
– Ez meg mi? – hallja meg öccsét az út túloldaláról. A hanghordozásra azonnal odakapja a fejét.
István kisebb fémládát tart a kezében. Fedelét már felpattintotta, most a belsejébe bámul. Nándi mellette terem; együtt merednek a ládika rekeszeibe gyömöszölt nejlontasakokra. A zacskók kicsiny fehér tablettákkal vannak tele.
– Ez meg mi a szar? – szólal meg újra Isti.
A bátyja pillanatnyi habozás után kiemel egy zacskót a ládából. Felszakítja, a tabletták közé túr, és kiemel egyet közülük. Kicsit nézegeti a rávésett pillangómintát, aztán vigyázva az ajkához emeli, kettéharapja, és a tenyerébe köpi. Egy percig vizsgálódik, mielőtt szájába venné, és lenyelné a tabletta darabjait. Miután ez is megtörtént, arcán széles vigyorral fordul Isti felé.
– Szar – mondja neki. – De sokat ér!
István egy darabig csak bámul Nándorra. Majd gyorsan körbefordul: vajon észrevett-e valamit az a néhány alak, aki közel vagy távolabb, de hozzájuk hasonlóan az út menti fűben hajlongva keresi az előző éjszaka hordalékát?
– Na, húzzunk el innen gyorsan! – adja ki az utasítást az idősebb fiú.
*
– Mit tudom én – mondja Nándi, feszültséggel a hangjában. A testvérek a fennsík szélén lapulva figyelik a homokszínű autót, amely lassú gurulással már a másodszorra járja be hágót, a felvonulás útvonalát követve. – Végül is bármit kereshet. Vagy bárkit. Lejjebb még egy csomó sátor is áll – folytatja, kevés meggyőződéssel.
– Ássuk el! – ajánlja egyszer csak István.
Nándi a kezével gyűr fintort az arcára.
– Ásd el egész nyugodtan – mondja, amint az autó megint eltűnik a szemük elől a kanyarban. – Kezdheted is a kaparást! Mert ásónk, az nincs.
Isti túl izgatott ahhoz, hogy megbántsák a szavak, de azért zavartan lesüti a szemét.
– Odanézz! – szólal meg fojtott hangon a bátyja, és a kocsi felé mutat, amely újra felbukkant a domb mögül. Hátsó ajtaja nyitva, előtte női alak kászálódik fel a földről. Az autó csikorgó kerekekkel indul tovább, a félig nyitott ajtó kis híján eltalálja a lányt, aki az út mellé huppan, és a kezébe temeti arcát. Vállai finoman rázkódnak, ez még a távolból is tisztán kivehető.
– Odamegyek – határozza el fennhangon István.
– Nem! – csap le fojtott hangon a bátyja. – Hagyd békén! Semmi közünk hozzá!
– Te hagyj engem békén! – szakítja ki magát Nándor markából Isti. – Segíteni akarok neki.
– Barom! – szól Nándor az öccse után. – Barom vagy – mondja még egyszer, és Isti mögé sercint egyet, mielőtt visszább húzódna az erdőszélre.
*
– Mi van? – emeli fel a lány a fejét. Szeplői közül vörös szemek pislognak István felé.
– Csak láttam, hogy itt ülsz az út szélén… – kezdi el mondani a fiú.
– Szállj le rólam, jól van? – vág közbe vontatott orrhangon a lány. Összeragadt szempillái fáradtan csukódnak le.
– Lehet, hogy… – próbál erősködni Isti, a lány azonban vadul megrázza a fejét.
István megtorpan, de nemigen bánja az elutasítást. Kis híján kicsúszott a száján az, amit semmiképpen sem szeretne a lány tudomására hozni.
– Szállj le rólam – mondja a lány megint, anélkül, hogy kinyitná szemét az arcába hulló hosszú, göndör fürtök mögött.
– Te tudod – motyogja István, inkább csak magának, és hátat fordít, hogy visszainduljon.
– Várj! – szólal meg most a lány. – Magyarország merre van? – veti fel az állát.
– Lelfelé az úton – néz a vizes szemekbe István – Nyolckor nyitják ki a határállomást…
– Nem úgy értettem – vág közbe megint a lány. – Azt szeretném tudni, hogy merre induljak Magyarország felé.
Isti megvakarja az üstökét, alatta felszalad a szemöldöke.
– Nincs útlevelem – mondja a lány.
– Személyivel is átengednek – válaszolja gyorsan és ügyetlenül István.
– Te milyen hülye vagy, cseszd meg! – vág utálkozó grimaszt a lány. De a fiú nem tesz egy lépést sem. Csak bámulja a csapzott hajfürtökkel keretezett arcot és az átizzadt trikót a kifakult farmerkabát alatt.
– Leviszünk – mondja aztán. – Gyere.
*
– Hogy hívnak? – teszi fel a kérdést Nándor, mikor megáll a lejtős erdei úton. Nem kap semmi választ.
– Nem baj – bólint rá. – Innentől már Magyarországon vagyunk. Mehetsz a dolgodra – veti oda maró hangon, és a lánynak hátat fordítva gyalogol tovább.
István vissza-visszasandít a lemaradó alakra, aztán a bátyja odamordulására inkább őt követi. Döcögnek az ismerős ösvényen, nyomukban a csattogó-csörömöpölő kézikocsival, amiben ott lapul a fémszínű ládika.
– Mit akar szerinted? – kérdezi Isti a bátyját.
– Meglógni – hallatszik a tömör válasz a zajok között.
– Meglógni? – értetlenkedik a fiatalabb fiú.
– A stricije elől – veti oda az idősebb. – Ne legyél már vak! Mit gondolsz, miért tették ki az út szélére? A határnyitás előtt fél órával?
A szavak hatására Isti léptei újra lelassulnak.
– Hagyd már szépen a picsába! – sandít hátra Nándor. – Majd megoldja, ahogy tudja.
Aztán csak fejcsóválva figyeli, hogyan tesz az öccse pár tétova lépést, és hogy nyújtja kezét a lány felé. A nyári lombok közt fénykarikák táncolnak, lassacskán az erdőben is érezhetővé válik a nap melege. A lány a kocsiba szórt kacatokat kezdi nézegetni.
– Ezt mind ma reggel szedtétek össze? – kérdezi váratlanul Istit.
– Tudsz beszélni? – vakkant Nándor, mielőtt még az öccse válaszolhatna. – Szuper. Semmi közöd – veti oda. István viszont sűrűn bólogat bátyja háta mögött, és még egy mosolyt is megkísérel küldeni a lánynak. Úgy látja, mint ha viszonzást kapna.
Nándort követve érnek le a falu szélére. Itt az idősebb fiú meggyorsítja a lépteit. István kitart a lány mellett.
– Hová szeretnél menni? – kérdezi.
A lány tanácstalanul néz körbe a poros kerítéseken. Az egyik lécsor mögött hörgő kutyaugatás szakad fel.
– Ma már nem indul busz – mondja hangosan a fiú. – Hozzám bejöhetsz. Csinálok valami ennivalót – folytatja, látván a habozást.
– Utánam fognak jönni – ejti ki a szavakat a lány.
– Akkor főleg ne itt az utcán álldogáljunk, baszd ki! – lép közelebb nyugtalan indulattal István. – Gyere már be hozzám! – mondja sürgetően, és a lányt maga után húzva sietős léptekkel eltűnik a szemek elől.
*
– Ez az én szobám – tessékeli be az ajtón a lányt Isti. – A bátyám ilyenkor nyáron a kerti konyhában lakik. – magyarázza, és a egy foszladozó kárpitú karosszékre mutat. – Ülj le!
A lány egykedvűen helyezkedik el, István közben zajosan igyekszik összeszedni az asztalon heverő piszkos tányérokat és poharakat.
– Mindjárt hozok egy kis ennivalót – mondja.
A lány bágyadtan pislog rá. Pár perccel később, amikor István pár visszatér, már mélyen alaszik. Lábai a karfákra felvetve pihennek. A fiú még rágcsálja egy kicsit a behozott kenyeret és sajtot, aztán ő is hátradől az ágyán.
*
– Hol van? – nyitja rá bátyjára a kerti konyha ajtaját István.
Nándi éppen a videokamerát bütyköli.
– Mi hol van? – kérdez vissza.
– A lány hol van – dől előre Isti. Feje mellett, a konyhapolcon ott sorakoznak a hajnali zsákmány apróbb darabjai.
– Visszament – mondja a bátyja, egykedvű hangon, és tovább piszkálja a kamerát.
– Vissza? A hegyre? – habog hitetlenkedve István.
– Átaludtad – fordul felé Nándi.
A délutáni nap fénye bevilágít a kis épületbe. Porszemcsék szálldogálnak a rozzant ágy fölött, amin az idősebb fiú ücsörög. A rugók öccse fülébe nyikordulnak.
– Hát… Akkor kipróbálnék én is egy tablettát – dünnyögi István. Az ágyról a padlóra siklik a tekintete, de a ládikát nem látja sem ott, sem a polcokon.
– Késő – válaszol neki a bátyja. – Rágd el inkább a szokásosat! – kotor bele az egyik lábosba.
– Vagy főzz belőle teát, ha úgy jobb neked! – nyújt át fél marék apró, szárított magot az öccsének.
– Hajnalka – mormolja gépiesen mosolyogva a fiú, ahogy a tenyerébe szórt bódító virágmagokat rázogatja.
– Aha – bólint rá a bátyja. – A lányt is így hívták.