Holnap Kapitány

– Az évszaknak megfelelő árhullám levonulását a Nagysár további feltöltődése kíséri – hallatszik a hangszóróból. – A zöldár várhatóan jövő héten tetőzik, a tavaszi virágzás a Nagysáron ezt követően nyolc-tizenkét héten keresztül tart majd. A régió iskoláiban esedékes tanítási szünet holnaptól kezdődik meg.

– Tanítási szünet – ismétli meg önkéntelenül az öreg, aztán arra fordul, amerre a sötétben felesége ágyát tudja.

– Holnap ki is ladikázhatnánk – szólal meg hangosan.

– Milyen hosszú időre? – kérdezi a női hang a sötétben.

– Kint maradhatnánk a virágzás végéig... – dörmögi az öreg.

– Azért még a ladikon szeretnék visszajönni – vágja rá a felesége, szúrósan.

– Ha végre elfelejtenéd… – sóhajt a férfi. Egyszer ragadtak odakint, annak is vagy tíz éve már. Az asszony mégsem mulasztja el ezt minden alkalommal az orra alá dörgölni.

– Jól van – hagyja rá a nő. De azért csak nem szeretné, hogy még egyszer a gyerekeknek kelljen terepjáró autót küldeni értük. És még úgy is csak üggyel-bajjal tudtak kivergődni a nyári lápból.

– Az idei évben is nagy számú látogatót várnak a tavaszi virágzásra – folytatja tovább a rádió – A természet szerelmesei, valamint a horgászok és madarászok mellett könyezetvédelmi szakembereket is fogadnak a Körösök és a Berettyó mentén. A küszöbön álló konferencia-sorozat…

– Kapcsold ki már, légy szíves – kéri nyűgös hangon az asszony.

Egy kattanás után csend lesz a szobában.

Egymás mellett baktatnak a tavaszi hűvösben. A férfi kezében degeszre tömött sportszatyrok, az asszony méretes kosarat cipel. Időnként nagyot szusszanva helyezik őket a járda szélére, hogy rövid pihenő után még nagyobb fujtatással veselkedjenek neki a hátra lévő gyalogútnak.

– Ennyi kacattal kihúzzuk akár télig is – nyögi félig zsémbelődve, félig tréfálkozva az öreg az egyik megállóban. Inge ujjával törölgeti a homlokát. Mindenfelől friss víz illatát hozza a szél.

– Biztos, ami biztos – válaszol hasonló hangon a nő. – Na, induljunk csak!

Tovább lépegetnek a keskenyedő járdán: elöl az öreg, mögötte a felesége. A külváros utcáit róják, a csónakkikötöhöz közeledve egyre sűrűbb forgalomban.

– Nézd csak, az Öreg pákász már kinyitott – mutatja az asszony a mellékutcából kianyarodó kisteherautót, rajta a fogadó nevével.

–Akkor most kiraknám ide az út szélére a két hónapra csomagolt konyhai alapanyagokat – mondja a férfi, és a móka kedvéért lódít egyet a csomagon. – Jaj, a keservit! – csapja le a földre ugyanazzal a mozdulattal, és a könyökét kezdi tapogatni.

– Vigyázz a magadra, vénember! – hangzik a csúfondáros biztatás az asszony szájából. – Ki fog így kievezni a tanyára?

Az öreg hátrasandít, és nyögve emeli meg újra a táskákat.

– Ne félj, vén banya, ma estére ott leszünk – nyöszörgi a súly alatt.

Az utca végében már látja a kikötői sürgés-forgást, lassacskán fülébe érnek a hangok is. Szaporázni kezdni a lépteit, az asszony szorosan követi. Köszönnek jobbra, köszönnek balra: ismerősöket üdvözölnek, akik ugyanúgy méretes cókmókkal tartanak a vízpart felé.

– A szomszédot láttad már? – kérdezi az asszony, mikor nagy nehezen saját stégjükhöz vergődnek a a forgatagban.

Az öreg a fejét ingatja.

– Nem. De úgy látom, holnapra az összes nyugdíjas a vízre költözik – néz körül a nyüzsgő parton.

A ladik a Nagysár vizén ring, benne a két öreg meg a csomagjaik. A férfi tempósan lapátol, szinte hangtalanul siklanak. Még csak két órája hagyták el a kikötőt, de a bokrok és fák közötti, vízzel borított labirintusban már régen elveszett a város.

A sodorban haladnak – igaz, a Nagysáron szinte semmi sem érezhető a víz mozgásából. Ilyen idő tájt a Körösök és a Berettyó vize fél megyényi területen árad csendesen. Ameddig a láthatár elér, bokrok és fák sarjadzó levelei lengenek a szélben. Napokon belül kipattannak az első rügyek, és tavaszi virágzásba borul a vidék. Kevéssel később hazaérkeznek majd a vándormadár-csapatok.

És persze jönnek az emberek. Jönnek, hogy napokat-heteket-hónapokat töltsenek a Nagysár birodalmában. Jönnek, hogy magukba igyák az áradó folyók leheletét. Többségük halk futású ladikkal tart a vízivilági tanyák felé, de néha berregés is felveri a nádast. A Nagysáron működő vendégfogadók és szanatóriumok számára engedélyezett a motorcsónakok használata.

Az égen sebesen vonulnak a felhők. Amikor eltakarják a napot, az asszony összébb húzza magán a kendőt. Estére fognak megérkezni a tanyára. A házikó a családjától maradt, annak idején még a nagyszülei használták, de úgy mesélték, örökségként szállt már rájuk is. A gyermekfejjel itt átélt élményekre a kamaszévek emlékei rakódtak, aztán következtek a fiatal házasként a Nagysáron töltött idők. Férje a rajongásig megszerette a vidéket, igazából neki köszönhető, hogy nem maradtak el a tanyáról. Valaha persze velük tartottak a gyerekek is… De úgy tetszik, réges-régóta már, hogy az asszony és férje óta újra kettesben járják a Nagysár vizeit.

Hosszan haladnak a vízinövények ligetében, mígnem nyílt víztükör bontakozik ki a ladik orra előtt: a Pákász-öböl bejáratához értek. Errefelé valódi segítőjükké válik a Nagysár sodrása. Az öreg a vízbe engedi a lapátot, kényelmes mozdulatokkal kormányoz vele. A ladik ráérősen sodródik a tágas öbölben, az utasok előtt lassacskán bontakozik ki a bozóttal dúsan benőtt homokpad. Nincsenek egyedül. A vízen közel és távol még kistucat csónak használja ki az áramlatot, hogy a sziget, és a rajta megbúvó csárda felé igyekezzék.

Tudta persze a fogadós öregapja is, hol lesz a legjobb pihenőhely a Nagysáron átutazók számára.

* 

– Feri bátyámék az árral együtt érkeztek idén is – támasztja a fogadós a pultra húsos karjait. – Mire lesz szükségük?

– Egyelőre két halászlére, meg egy kis szilvapálinkára – válaszolja az öreg. – A többit összeírtuk erre a cetlire – nyújtja át az összehajtogatott papírlapot a fekete deszkák fölött.

– Húsz kiló liszt, az rendben – mormolja a fogadós. – Zsírt is tudok adni. A paprika még nem érkezett meg, azt maguk után küldjük majd pár napon belül.

– Jól van, valamennyit mi is hoztunk magunkkal – nyugtázza a férfi. – Rakják csak össze a csomagot, abból ami van.

A fogadós bólint, vendége visszalép az asztalok közé. Ismerősen gyűrött kabátok fedik a görnyedt hátakat, ismerősen erezett kezek markolják a gőzölgő tányérok szélét. A csárda első vendégei most is az öregek.

– Nocsak, szomszéd! – üdvözli egy reszelős hang a férfit, megtaposott horgászkalap alól.

– Jó napot! – köszön vissza az ember. – Mi hír maguknál, a kis vizen?

– Mjad holnap beszámolok róla – hunyorít fel az asztalnál ülő. – Télen nem jártam odakint. Hát maga?

– Olvadáskor megfordultam a háznál. Megnéztem, kitartottak-e a gerendák a méteres hó alatt.

– No, és áll még a tető?

– Ezt a telet is kihúzta – mondja az öreg. – A kis víz felé nem tudtam menni, örültem, hogy a fiammal a mi házunkhoz is kivergődtünk.

– Hát a fiát meg hogy vette rá? – tolja feljebb a kalapját a másik.

Az öreg krákog egyet, és megcsóválja a fejét. Megáll egy pillanatra, mint ha mondani akarna valamit. Aztán csak bosszúsan legyint. Kézmozdulatára lassú bólintás a válasz. Az öreg leeresztett vállakkal lép tovább.

– Zsigával beszéltél – fogadja a felelsége, amikor visszaérkezik az asztalhoz.

– Vele – hagyja rá a férfi.

– Lóriról kérdezett – teszi hozzá az asszony, kis szünet után.

– Sűrű ez a rohadt füst – mordul vissza férfi.

Lassan kúsznak a vizen a délután percei. A ladik a nádszigetek útvesztőjében araszol.

– Olyan furcsa ez a rész – szólal meg az asszony.

– Minden évben más – evez tovább a férje – Északkelet felé kell tartanunk, az biztos – mondja még.

– Mióta nem találkoztunk már senkivel? – firtatja tovább a nő.

Az öreg hallgat, és nagyokat húz a lapáton. Szél borzolja víztükröt, ami sokáig az égbolttal együtt szürkül, majd a felhők alá bukó nap tiszta sugarainak színében kezd játszani. Kisvártatva újra nyílt vízre érkeznek. Innen több vágáson is folytatható az út a nád között.

– Jobbra érdemes mennünk, az lesz a legrövidebb – mondja a férfi.

– És ezt honnan tudod? – emeli fel hangját az asszony.

– Negyven éve mindig odatalálunk, most sem fogjuk eltéveszteni – érkezik a dörmögő válasz.

– Megvetted legalább az idei térképet az Öreg pákásznál? – folytatja a nő.

– Azt nem. De negyven éve mindig odatalálunk. Most sem fogjuk eltéveszteni – ismétli meg a férje, miközben jobbra fordítja a ladik orrát.

– Hagyd már ezt abba! – csattan fel a nő. – Megint kirángattál ide! Miért nem tudtunk egy hetet várni, amíg mások bejárják a vizet?

Az öreg nem válaszol. Nekidől a lapátnak, a ladik meglódul a helyesnek vélt irányban. Egy ideig még gyorsul a menetet, aztán egyszer csak köhécselésbe fulladnak a dühödt evezőcsapások. A férfi felesége felé löki az evezőt, és a padra kuporodik.

– Meddig akarunk még kijárni a zöldárba? Mi kell ahhoz, hogy észrevedd, nem nekünk való már ez? – kiabál az asszony.

A ladikot köhögés rázza, céltalanul sodródik a gyenge áramlatban.

Erős a szürkület, alig látni már a vizen. A környezet mégis megnyugtató: a göcsörtös, csupasz koronájú fákkal benőtt zátony régi ismerőse a két öregnek. Az evezőt az asszony vette át, férje sötét rakományként gubbaszt a padon. Aztán lámpát gyújt a ladik orrában, és akadozva beszélni kezd.

– Most télen arra gondoltam, mi lesz a házzal, ha mi már jövünk – mondja felesége felé fordulva a sötétben.

– A gyerekeké lesz. Mit akarsz még? – válaszol fakó hangon a nő.

– A gyerekeké – visszhangozza keserűen az öreg. – Lóri alig várja, hogy megszabaduljon tőle. Csak ezért jött ki velem januárban. Azt akarta látni, többet kaphat-e érte pár fillérnél.

– És mit tehetsz? – kérdezi a nő, csendesen. – Adj neki szabad kezet – meríti a vízbe a lapátot.

– Fannival háromszor találkozunk egy évben – folytatja a férje. – A gyerekei inkább eljárnak, mint ő. De tavaly húsvétra már ők sem jöttek el.

– Mégis, mit vártál? – teszi fel a kérdést a nő.

Szomorú dünnyögés a válasz.

– Nézd már, mi az? – tápászkodik fel az öreg a ladik orrában, amikor az utolsó fordulót követő sötétben sejthetővé válik a part és a tanya.

A parton valami világít. Semmi kétség: tűz ég. Tüzet raktak a ház előtt!

– Ki az ördög az? – emeli fel a hangját a férfi. – Mit művelnek?

– Add ide azt a lapátot! – szól a feleségének.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezi az asszony, miközben férje eloltja a fényt a csónak orrában, és fordít egyet a ladikon.

– Csitt! Szeretném látni, mi történik ott – mondja fojtott hangon az öreg. Meredten figyel a tanya felé, és a sziget csúcsán sűrűsödő bozótba kalauzolja a csónakot.

Kőhajításnyira kerültek a vízitanyához. A ház előtt halványan lobog a tűz. Körülötte három alak üldölgél, nyársakat tartanak a parázs fölé. Arcukat megvilágítja a vöröses fény.

– Kik ezek? – hunyorog az öreg.

– Nézd már meg jobban te is! – fordulna hátra, amikor felesége kezét érzi a vállán.

– Hát nem ismered meg őket? – hallja az asszony hangját.

– Hogyan ismerném meg? Te talán jól ellátsz odáig? – kérdez vissza ingerülten a férfi.

– Őket megismerem – mondja a felesége.

– Kamaszok… – dörmögi az öreg. – Ha jól látom, fiatal gyerekek.

– Jól látod – hajol mellé az asszony. – A mi gyerekeink.