– Engedj oda! Hadd lássam! – tolakodik a számítógépes képernyő elé egy karcsú hölgy. – Tényleg megvan…! Megvan Veszprém! – visít fejhangon. – István hol van ilyenkor? Kerítsétek elő azonnal Istvánt! – kiabálja a terem közepe felé.

Az országgyűlési választások törvény szerinti harmadik, rendes újraszámlálási fordulójának estéjén zsúfolásig megtelt a Stefánia úti bálterem. A hölgy szinte reménytelen küzdelmet folytat, hogy átverekedje magát a pártaktivisták és a kiszolgáló személyzet hullámzó tömegén.

– István! – fut végig a kiabálás a fejek fölött. – Pokol István! Pokol István! Megvan! Megvan!

Odabent, a műmárvány csempével kirakott vécéfülkében nem sokat hallani a kiáltozásból. A zárt ajtón beszűrődő folyamatos moraj inkább csak aláfesti a mennyezeti hangszóróból szóló rádióadást.

– …Székesfehérvárott még tart a szavazatok feldolgozása, de úgy látom, Veszprémben megszületett a végeredmény – így a rádió.

A vécén görnyedő alak görcsös mozdulattal billenti félre a fejét.

– Igen… – folytatja a hangszóró. – Veszprémben az értékpárti Pokol István szerzett mandátumot a demokrata Fullajtár Dóra előtt. Az újraszámlálás után megnyugtató, kilenc szavazatnyi előny rajzolódott ki Pokol javára… Az értékpárti koalíció pillanatnyi többsége így három parlamenti mandátum.

Pokol István eltorzult arcán átrendeződnek a vonások

– Megvan! – préselődik ki a hang az ajkai közül, alig hallhatóan. – Megvan! Megvan!

Hirtelen dörömbölés rázza meg a fülke ajtaját.

– István! Itt vagy? Bent vagy? – kiabál be egy női hang.

– Vagyok – igyekszik összeszedett hangon válaszolni Pokol. – És már hallottam.

– Drágám! Ez csodálatos! – pislog hatalmasakat az asszony, amint bezárja férje mögött a lakásajtót. – Ez olyan csodálatos!

– Igen – válaszolja István. Zakója gyűrött, ingnyakán kis szakadás, de a szürke szemekből küldött mosoly valódinak tűnik. – Főznél, kérlek, egy zöld teát? Azt hiszem, jól esne.

– Hát persze – válaszolja édes hangon Gizella. – A vizet már fel is tettem forrni… Hogy érzed most magad, drágám?

– Köszi… Megvagyok. A kaszinótojás meggyötört egy kicsit az este – mondja a férfi, ahogy elhelyezkedik a karosszékben. Lábán még mindig ott a cipő. – Amikor kiderült, hogy nyertem, a vécére is utánam jöttek… Aztán alig tudtam szabadulni.

– Jaj, szegénykém… – fordul aggódó mozdulattal hátra a nő. – De azért még nincs olyan késő. Csak fél kettő. Az előző forduló után csak hajnalban keveredtél haza.

Halk mormogás a válasz.

– Itt a teád, drágám – hozza be porcelántálcán a csészét az asszony, és a kanapé szélére telepszik. Elragadtatva nézi, ahogyan a férje kortyolgatni kezdi az italt. – Olyan büszke vagyok rád! Olyan büszke vagyok rád, tudod?

István lassan bólogat.

– Olyan régóta vártunk már erre… Ugye most tényleg megváltozik az életünk? – kérdezi Gizella, biztató tekintettel.

– Az meg – mondja a férfi. – Jövő héten költözünk.

– Már a jövő héten? De hát hová? – csodálkozik az asszony.

– Hová? Természetesen a Kristályparkba – válaszolja a férfi, és leereszti a csészét.

– A Kristályparkba? – emelkedik meg az asszony a karfán. – Ezt nem mondod komolyan, ugye?

A férfi feleségére szögezi szemeit.

– Gondolod, hogy volna kedvem ezzel viccelni? A legkomolyabban mondom. A Kristályparkba költözünk.

– De hát… De hát… – kapkod levegő után Gizella. – Miért nem válaszhatunk magunknak másik lakást? Vagy miért nem maradhatunk itt…? Szeretem ezt a házat! – teszi hozzá, színpadiasan nekikeseredve.

– Muszáj a parkba költöznünk – mondja a férj. – Ez a jogszabály. Korábban lehetett választani, de ettől a ciklustól kezdve minden parlamenti képviselőnek kötelező beköltöznie. Tavasszal bővítették a parkot, már ott áll a százharminc lakás.

– Ezt nem mondtad! Ezt nem akarom! – a nő hangja most már valóban feldúlt.

– Ne mondd, hogy nem tudtad! – csattan fel a férfi – Elmondtam neked aznap, amikor megszavaztuk a törvényjavaslatot. Mire figyeltél akkor? Nincs kivétel, minden képviselő a parkban fog lakni!

– A Kristályparkban? – az asszony sápadt arcát lassan elönti a vér. – Padlótól a plafonig tartó üvegablakok mögött? Az ablak túloldalán hemzsegő újságírókkal? Kötelezően előírt látogatási órákkal, amikor bárki bejöhet hozzánk, aki éppen arra jár?

– Na ugye, hogy tudod – húzódik el a férfi szája.

– Száztíz négyzetméteren? Egyetlen háztartási alkalmazottal? Hát nem! Nem! – csap Gizella a karfára.

István hátradől a fotelben.

– Hagyd ezt abba, kérlek – mondja halkan.

– Ne csitítgass! Nem! Ezt nem vállalom!

– Rendben. Nektek nem is kötelező beköltöznötök – mondja a férfi, leheletnyi csend után. – Csak nekem kell ott laknom, amíg képviselő vagyok. Igényelhetek apartmant is. Ti hárman pedig itt maradtok. Ha már úgyis annyira megszeretted – teszi hozzá gunyorosan.

– Szemét – sziszegi Gizella.

– Szia – szól bele fojtott hangon a telefonba a nő. – Örülök neked – mondja, anélkül, hogy megvárná István első szavait.

– Szia, Angéla. Jó, hogy felvetted – mondja a vonal túloldalán a férfi, aztán csendben marad.

– Mi történt? Azt hittem, hajnalig fogtok ünnepelni – ül fel a nő az ágyában.

– Nem bírtam. Hazajöttem, és sikerült jól összevesznem Gizellával. Kiverte a hisztit. Nem óhajt a Kristályparkba költözni.

Angéla a hajába túr, és mély levegőt vesz.

– Mit vársz most tőlem? – teszi fel ugyanazt a kérdést, amit már olyan sokszor feltett az elmúlt években.

– Csak beszélgetni szeretnék egy kicsit. Nem várok megoldást – hallatszik a kagylóban.

– Hát beszélgessünk… – hagyja rá a nő. – Kezdd te! – teszi hozzá, játékosan. – Mesélj egy kicsit. Mesélj egy kicsit arról a Kristályparkról!

– Százharminc önálló ház áll benne… – vesz nagy levegőt István. – Vannak kis apartmanházak és vannak három generációs lakások is. Tudod, idéntől minden megválaszott képviselőnek ide kell költöznie, a mandátuma idejére.

– Ezt tudom. Nézek tévét. És tőled is hallottam már.

– Az egészet azért találták ki, hogy a választók be tudjanak tekinteni a képviselők életébe. Bárki szabadon besétálhat. A biztonságról és a szolgáltatásokról persze gondoskodnak… De a lakók élete folyamatosan szem előtt van. Az üvegablakok padlótól a plafonig érnek. És hetente egy alkalommal nyitott házat kell tartani, amikor a lakásodban kell fogadnod az érdeklődőket.

– Muszáj ezt? – kérdez közbe nyűgös hangon Angéla.

– Muszáj. Nyolc éve működik már a park. Eddig mindenki szabadon dönthetett, hogy beköltözik-e. Mostantól kötelező – érkezik a válasz.

– Te is megszavaztad?

– Meg. Kormányelőterjesztés volt.

– Ja, világos – sóhajt Angéla. – Hát, akkor rád vár a kirakat… És kivel tervezel beköltözni?

– Kivel… kivel – dünnyögi a kagylóba István.

– Kivel? – ismétli meg a nő.

– Gizellával és a gyerekekkel.

– Akkor miért nem velük beszéled meg ezt az egészet?

– Velük most nem tudok beszélni… Téged hívtalak – kapaszkodik a kagylóba István.

– Azt hiszem, még mindig nem érted – ingatja a fejét a nő. – Még mindig nem érted.

A vonal túloldanál egy szó sem hallatszik.

– Hagyjuk inkább, jó? – mondja keserű hangon Angéla, és lenyomja a piros gombot.

A kulcscsörgés félálomból ébreszti Istvánt. A férfi hasztalan próbálja elhessegetni magától az ágyékában feszítő érzést. Kisvártatva kikászálódik az ágyból, és elindul a fürdőszoba felé. Amint belép, húszéves fiának vérben úszó szemei villannak rá a tükörből.

– Szevasz, apa – bugyborékolja az ifjabb Pokol István, szájában a fogkefével.

– Szevasz – mondja a férfi, és bizonytalan mozdulatot tesz a mosdókagyló felé. – Hány óra van, mondd?

– Négy lesz – mondja a fiú, és elmélyül a fogmosásban.

– Aha… – válaszolja az apja, a fűtőtestnek támaszkodva.

– Gratulálok a sikerhez – fordul hátra a fiú, miután kiköpte a habot. Csapzott hajára vizet fröcsököl, aztán a törölközőbe temetkezik.

– Hm – biccent az apja.

– Megyek, oké? – szólal meg a fiú.

– Még mindig úgy gondolod, hogy ősztől a Gyepün akarsz élni? – súrolja István a fia könyökét, amint az kilépne az ajtón.

– Ezt már sokszor megbeszéltük. Ugye nem kezdjük újra? – torpan meg egy pillanatra a fiú, aztán tovább lendül.

– Várj még! Együtt mentetek el a húgoddal, nem? Vele mi van? – kérdezi gyorsan István.

– Annyit tudok, hogy ma nem alszik itthon – vonja meg a vállát a fia, és kiszabadul a fürdőszobából.

A májusi hajnalban felderengő fények a redőny résein át megtalálják az utat a hálószobába is. Az utca már madárfüttytől hangos, István hasztalan rántja újra meg újra a fejére a takarót. Ahogy megfordul a párnán, homlokon szúrja a fájdalom.

Tegnap éjszaka ötödször nyerte el Veszprém egyéni képviselői helyét a választásokon. Még a szavazatok kötelező újraszámlálása előtt gyors mérleget vont: ha sikerül megszereznie a mandátumot, várhatóan harmadmagával lesz a parlament leghosszabb ideje folyamatosan hivatalban lévő tagja. A számláláskor végül kiderült, hogy mindkét esélyes jelölttársa elveszítette saját körzetét. Úgy alakult, hogy egyedül viselheti majd a képzeletbeli kitüntetést.

Az elmúlt húsz évben, mióta Pokol István a parlamentben dolgozik, huszonnégy kilóval, egy térdprotézissel és egy élelmiszeripari céggel gyarapodott. Elvesztette édesapját és édesanyját, nyert viszont két gyermeket és egy feleséget, aki felnevelte őket. Megtartott pár régi barátot. Szert tett egy szeretőre.

Mezőgazdasági szakpolitikusként nevéhez fűződött több európai csata, amelyekről végül senki sem tudta, hogy győzelemmel vagy vereséggel zárultak. Sokat tett a környező országokkal kötött vízügyi megállapodás, a „medenceszerződés” megkötéséért – és nem az ő hibájaként rótták fel, amikor a külföldi partnerek nem tartották be az egyezményt.

Pokol István szorgalmasan bedolgozott a politika hitelének helyreállításáért folyó munkába, részt vett a „példaadó parlament” és az „áttetsző állam” kialakításában. Azonnal csatlakozott a képviselői lakópark, a Kristálypark létrehozását célzó kezdeményezéshez. Meggyőződéssel szavazta meg, hogy minden képviselőnek kötelező legyen a parkban, teljes nyilvánosság előtt élnie az életét, hogy ezzel is javítsák a parlamenti szolgáltató munka hitelességét.

Amíg a térde engedte, tagja volt az országgyűlési képviselők kosárlabda-válogatottjának.

Most a telefon után kotorászik a párnája mellett. Szinte vakon billentyűzi be a számot. A demokrata ellenfél mobilszámát. A telefon kicsöng, azonnal felveszik.

– Dóra, te vagy? Pokol vagyok – szól bele István. – Nem, ne gratulálj. Figyelj rám! – beszél folyamatosan. – Kérj másodszor is újraszámlálást! És nézzétek meg még egyszer a tizenkettes szavazókört… Igen, az érvénytelen szavazatokra gondolok… – válaszolja. – Nem érdekes…– dörzsöli meg az állát. – Ezt a hívást felejtsd el.