HTML

Holnap Kapitány

Gyűlnek-gyűlnek körülöttünk a történetek arról az országról, ahol élünk. Talán el kellene kezdeni gyűjteni a történeteket arról az országról is, ahol élhetnénk. Ez a blog mesék gyűjteménye, melyek egy elképzelt Magyarországról szólnak. Levél a szerzőnek: holnap.kapitany [kukk] gmail [pont] com

Friss topikok

  • Alexajazz: wow :) (2012.05.07. 21:47) Csak vágyból vagy vízből
  • jaegtoer: Kapitány Úr! Nagyszerű! Maga csak írjon! Én meg olvasok. (2010.06.21. 20:29) A Pozsonyi Nagydíj
  • schriftstellerin: Na, ez az a vízió, amitől kiver a víz, hátborzongatóan jól van összerakva... (2010.05.14. 22:08) Az Eurázia Szalon
  • barkoricsi: Köszönöm, jó volt ezt olvasni! Kicsit idealisztikus, de azt hiszem én is pont ilyen vagyok, úgyhog... (2010.04.10. 10:11) Vendég a Gyepün
  • lorantka_a_gall: A Kristályparkos ötlet tetszik :) Grat, egész jók az írások. (2010.03.30. 01:25) Kristálypark

Linkblog

Zsákmány a hegyről

Holnap Kapitány 2010.07.28. 12:34

Az első kamionok már megkezdték a lassú ereszkedést; a karaván vége még felfelé kaptat az úton. Ötven monstrum követi egymást lassú lépésben, ütközővasaik között olykor csak arasznyi a távolság. A sofőrfülkék szélvédője alá aggatott drapériákat felborzolja az odaáramló kipufogófüst: a mélykék háttérből élénksárga csillagok villannak ki.

A nyitott platókon emberi testek vonaglanak, körülöttük ütemzene dübörög. A gépi hangok áradata átbukik az út szélére verődött közönség feje fölött, nekicsapódik a hegyoldalba ékelődő szikláknak, és alázúdul a völgybe. A reflektorfürtökbe öltöztetett menet zaja ott dörömböl a magaslati táj minden zegében-zugában.
A tiszta égbolt lassan feltárja óvó csillagrajzait a hegygerincen átvonuló karaván, az Unióparádé kamionjai fölött.
*
– Isti – szólal meg a hang a sötét ablakban. – Isti, kelj fel végre! Indulnunk kell!
A fiú álmosan pislogva tapogatózik az ágya szélén. A cipőjét keresi. Végül mélyen a lécek alá lökve tapintja ki az alaposan megtaposott lábbelit. Nagyot fújva ereszkedik térdre, hogy előbányássza. Bátyja tovább zörög az ablak alatt: a kézikocsi kerekeit rugdossa sorra.
– Isti – szól fel újra. – Jössz már?
Együtt indulnak el, keresztül a falun. A kocsit Nándor húzza, öccse mellette baktat. A göröngyös út jó ismerősük, szemük inkább a hegyek körvonalait fürkészi. Derengésnek még semmi nyoma. Nándi és István mögött éjszakai sötétben maradnak el a házak, lábuk alatt már a hágóhoz vezető erdei út kanyarog. Vízmosásban szaporázzák a lépést, a kocsi nagyokat zökken az egyenetlen talajon.
A testvérek szótlanok maradnak akkor is, amikor előbukkannak az erdőből, és körbejáratják tekintetüket a keskeny fennsík határain. István megáll, és a közelben húzódó országút felé kezd figyelni. Mint ha már sejtené a hajnalt. Megdörgöli a szemét, aztán inkább csak fülével követi, ahogyan bátyja tovább üget a kocsival. Végül az országút mellett éri ismét utol Nándort.
– A másik oldal a tiéd – szól öccsének a fiú. – Ha találsz valamit, de nem tudod eldönteni, inkább szólj nekem!
– Üvegek kellenek? – kérdezi István.
– Jobb híján. De inkább az értékeket keresd! – válaszolja Nándi.
A fiúk begázolnak az út menti árokba. Lábuk elé meredve, görnyedő testtel kezdik átfésülni a füvet, a kamionok vagy az őket kísérő tömeg elszórta tárgyak után kutatva. Hátuk mögött ébredezik a derengés.
*
– Itt van még egy – mutatja fel István a hosszú mazdagon lógó, ezüstös tárgyat. Megforgatja a levegőben, úgy lódítja a kézikocsi felé.
– Hé! Vigyázz azzal a fülessel! – mordul rá a bátyja – Ha már senki nem taposta szét, pont neked kell összetörni!? – csóválja a fejét, miközben óvatosan megvizsgája, majd a többi közé helyezi a a zsákmány legújabb darabját.
A kocsi aljában takaros kis szemétdomb gyűlt már össze. A gyűrött ruhadarabok, karcos napszemüvegek, elpattant övek és filléres elektronikai berendezések mellett ott hever egy tokjába csomagolt fényképezőgép és egy épnek tetsző videokamera is. Nándi elégedetten simít végig rajtuk.
– Ez meg mi? – hallja meg öccsét az út túloldaláról. A hanghordozásra azonnal odakapja a fejét.
István kisebb fémládát tart a kezében. Fedelét már felpattintotta, most a belsejébe bámul. Nándi mellette terem; együtt merednek a ládika rekeszeibe gyömöszölt nejlontasakokra. A zacskók kicsiny fehér tablettákkal vannak tele.
– Ez meg mi a szar? – szólal meg újra Isti.
A bátyja pillanatnyi habozás után kiemel egy zacskót a ládából. Felszakítja, a tabletták közé túr, és kiemel egyet közülük. Kicsit nézegeti a rávésett pillangómintát, aztán vigyázva az ajkához emeli, kettéharapja, és a tenyerébe köpi. Egy percig vizsgálódik, mielőtt szájába venné, és lenyelné a tabletta darabjait. Miután ez is megtörtént, arcán széles vigyorral fordul Isti felé.
– Szar – mondja neki. – De sokat ér!
István egy darabig csak bámul Nándorra. Majd gyorsan körbefordul: vajon észrevett-e valamit az a néhány alak, aki közel vagy távolabb, de hozzájuk hasonlóan az út menti fűben hajlongva keresi az előző éjszaka hordalékát?
– Na, húzzunk el innen gyorsan! – adja ki az utasítást az idősebb fiú.
*
– Mit tudom én – mondja Nándi, feszültséggel a hangjában. A testvérek a fennsík szélén lapulva figyelik a homokszínű autót, amely lassú gurulással már a másodszorra járja be hágót, a felvonulás útvonalát követve. – Végül is bármit kereshet. Vagy bárkit. Lejjebb még egy csomó sátor is áll – folytatja, kevés meggyőződéssel.
– Ássuk el! – ajánlja egyszer csak István.
Nándi a kezével gyűr fintort az arcára.
– Ásd el egész nyugodtan – mondja, amint az autó megint eltűnik a szemük elől a kanyarban. – Kezdheted is a kaparást! Mert ásónk, az nincs.
Isti túl izgatott ahhoz, hogy megbántsák a szavak, de azért zavartan lesüti a szemét.
– Odanézz! – szólal meg fojtott hangon a bátyja, és a kocsi felé mutat, amely újra felbukkant a domb mögül. Hátsó ajtaja nyitva, előtte női alak kászálódik fel a földről. Az autó csikorgó kerekekkel indul tovább, a félig nyitott ajtó kis híján eltalálja a lányt, aki az út mellé huppan, és a kezébe temeti arcát. Vállai finoman rázkódnak, ez még a távolból is tisztán kivehető.
– Odamegyek – határozza el fennhangon István.
– Nem! – csap le fojtott hangon a bátyja. – Hagyd békén! Semmi közünk hozzá!
– Te hagyj engem békén! – szakítja ki magát Nándor markából Isti. – Segíteni akarok neki.
– Barom! – szól Nándor az öccse után. – Barom vagy – mondja még egyszer, és Isti mögé sercint egyet, mielőtt visszább húzódna az erdőszélre.
*
– Mi van? – emeli fel a lány a fejét. Szeplői közül vörös szemek pislognak István felé.
– Csak láttam, hogy itt ülsz az út szélén… – kezdi el mondani a fiú.
– Szállj le rólam, jól van? – vág közbe vontatott orrhangon a lány. Összeragadt szempillái fáradtan csukódnak le.
– Lehet, hogy… – próbál erősködni Isti, a lány azonban vadul megrázza a fejét.
István megtorpan, de nemigen bánja az elutasítást. Kis híján kicsúszott a száján az, amit semmiképpen sem szeretne a lány tudomására hozni.
– Szállj le rólam – mondja a lány megint, anélkül, hogy kinyitná szemét az arcába hulló hosszú, göndör fürtök mögött.
– Te tudod – motyogja István, inkább csak magának, és hátat fordít, hogy visszainduljon.
– Várj! – szólal meg most a lány. – Magyarország merre van? – veti fel az állát.
– Lelfelé az úton – néz a vizes szemekbe István – Nyolckor nyitják ki a határállomást…
– Nem úgy értettem – vág közbe megint a lány. – Azt szeretném tudni, hogy merre induljak Magyarország felé.
Isti megvakarja az üstökét, alatta felszalad a szemöldöke.
– Nincs útlevelem – mondja a lány.
– Személyivel is átengednek – válaszolja gyorsan és ügyetlenül István.
– Te milyen hülye vagy, cseszd meg! – vág utálkozó grimaszt a lány. De a fiú nem tesz egy lépést sem. Csak bámulja a csapzott hajfürtökkel keretezett arcot és az átizzadt trikót a kifakult farmerkabát alatt.
– Leviszünk – mondja aztán. – Gyere.
*
– Hogy hívnak? – teszi fel a kérdést Nándor, mikor megáll a lejtős erdei úton. Nem kap semmi választ.
– Nem baj – bólint rá. – Innentől már Magyarországon vagyunk. Mehetsz a dolgodra – veti oda maró hangon, és a lánynak hátat fordítva gyalogol tovább.
István vissza-visszasandít a lemaradó alakra, aztán a bátyja odamordulására inkább őt követi. Döcögnek az ismerős ösvényen, nyomukban a csattogó-csörömöpölő kézikocsival, amiben ott lapul a fémszínű ládika.
– Mit akar szerinted? – kérdezi Isti a bátyját.
– Meglógni – hallatszik a tömör válasz a zajok között.
– Meglógni? – értetlenkedik a fiatalabb fiú.
– A stricije elől – veti oda az idősebb. – Ne legyél már vak! Mit gondolsz, miért tették ki az út szélére? A határnyitás előtt fél órával?
A szavak hatására Isti léptei újra lelassulnak.
– Hagyd már szépen a picsába! – sandít hátra Nándor. – Majd megoldja, ahogy tudja.
Aztán csak fejcsóválva figyeli, hogyan tesz az öccse pár tétova lépést, és hogy nyújtja kezét a lány felé. A nyári lombok közt fénykarikák táncolnak, lassacskán az erdőben is érezhetővé válik a nap melege. A lány a kocsiba szórt kacatokat kezdi nézegetni.
– Ezt mind ma reggel szedtétek össze? – kérdezi váratlanul Istit.
– Tudsz beszélni? – vakkant Nándor, mielőtt még az öccse válaszolhatna. – Szuper. Semmi közöd – veti oda. István viszont sűrűn bólogat bátyja háta mögött, és még egy mosolyt is megkísérel küldeni a lánynak. Úgy látja, mint ha viszonzást kapna.
Nándort követve érnek le a falu szélére. Itt az idősebb fiú meggyorsítja a lépteit. István kitart a lány mellett.
– Hová szeretnél menni? – kérdezi.
A lány tanácstalanul néz körbe a poros kerítéseken. Az egyik lécsor mögött hörgő kutyaugatás szakad fel.
– Ma már nem indul busz – mondja hangosan a fiú. – Hozzám bejöhetsz. Csinálok valami ennivalót – folytatja, látván a habozást.
– Utánam fognak jönni – ejti ki a szavakat a lány.
– Akkor főleg ne itt az utcán álldogáljunk, baszd ki! – lép közelebb nyugtalan indulattal István. – Gyere már be hozzám! – mondja sürgetően, és a lányt maga után húzva sietős léptekkel eltűnik a szemek elől.
*
– Ez az én szobám – tessékeli be az ajtón a lányt Isti. – A bátyám ilyenkor nyáron a kerti konyhában lakik. – magyarázza, és a egy foszladozó kárpitú karosszékre mutat. – Ülj le!
A lány egykedvűen helyezkedik el, István közben zajosan igyekszik összeszedni az asztalon heverő piszkos tányérokat és poharakat.
– Mindjárt hozok egy kis ennivalót – mondja.
A lány bágyadtan pislog rá. Pár perccel később, amikor István pár visszatér, már mélyen alaszik. Lábai a karfákra felvetve pihennek. A fiú még rágcsálja egy kicsit a behozott kenyeret és sajtot, aztán ő is hátradől az ágyán.
*
– Hol van? – nyitja rá bátyjára a kerti konyha ajtaját István.
Nándi éppen a videokamerát bütyköli.
– Mi hol van? – kérdez vissza.
– A lány hol van – dől előre Isti. Feje mellett, a konyhapolcon ott sorakoznak a hajnali zsákmány apróbb darabjai.
– Visszament – mondja a bátyja, egykedvű hangon, és tovább piszkálja a kamerát.
– Vissza? A hegyre? – habog hitetlenkedve István.
– Átaludtad – fordul felé Nándi.
A délutáni nap fénye bevilágít a kis épületbe. Porszemcsék szálldogálnak a rozzant ágy fölött, amin az idősebb fiú ücsörög. A rugók öccse fülébe nyikordulnak.
– Hát… Akkor kipróbálnék én is egy tablettát – dünnyögi István. Az ágyról a padlóra siklik a tekintete, de a ládikát nem látja sem ott, sem a polcokon.
– Késő – válaszol neki a bátyja. – Rágd el inkább a szokásosat! – kotor bele az egyik lábosba.
– Vagy főzz belőle teát, ha úgy jobb neked! – nyújt át fél marék apró, szárított magot az öccsének.
– Hajnalka – mormolja gépiesen mosolyogva a fiú, ahogy a tenyerébe szórt bódító virágmagokat rázogatja.
– Aha – bólint rá a bátyja. – A lányt is így hívták.
 

Szólj hozzá!

Zsákmány a hegyről?

Holnap Kapitány 2010.07.28. 12:32

Meztelen felsőtestek tömege. Mindent átható dübörgés. Kamionzene.

Mi marad nekünk, miután elvonult az emberáradat?

Címkék: téma zsákmány a hegyről

Szólj hozzá!

A Pozsonyi Nagydíj

Holnap Kapitány 2010.06.14. 03:26

A tizenhat pompás járgány szivárványszínű fémpáncélját elegáns ívben metszi a napfény. A krómszínű hűtőbordák és kipufogó-szerkezetek szinte szikráznak. A keskeny fekete gumiabroncsoktól körülölelt küllők ezüst kaleidoszkóp mintázatába rendeződnek. Koponyára simuló bőrsapkák és bőrszegélyű, kerek napszemüvegek rejtik a pilóták arcát. A huszonötödik Pozsony Old Timer Grand Prix mezőnye nekilódul a felvezető körnek.

¬

Az old timer versanyautók számára kiírt első nagydíjat 1983-ban rendezték Pozsonyban. A verseny megszervezése a város frappáns válasza volt arra, hogy a Formula-1 sorozat tulajdonjogát gyakorló üzleti körök képviselői az előző évben bejelentették: Pozsony kikerül az éves sorozat helyszínei közül.

Az Old Timer Grand Prix megálmodói úgy képzelték, rendezvényük egyszeri tisztelgés lesz az autóversenyzés hőskora előtt, egyben búcsú a pozsonyi belvárosban sok évtizedes múltra visszatekintő autóversenyek hagyományától. A futamot természetesen ugyanazon a nagyhírű városi pályán kívánták megrendezni, melyen korábban a Formula-1-es nagydíjakat bonyolították le; a versenyre azonban nem az aktuális gépcsodák, hanem az 1920-as évtized technológiája szerint megépített autók tulajdonosait és pilótáit invitálták meg. Az első évben nyolc nevezés érkezett: kivétel nélkül privát autóépítő műhelyek vállalták, hogy részt vesznek a futamon. (A pozsonyi autóversenyzés százegy éve: 1907-2007. Theben Verlag, Pozsony, 2007.)

¬

Az Ország téri célegyenest övező tribünökön kitör az üdvrivalgás, ami egészen addig tart, míg az utolsó autó, egy 1929-es minta szerint készült türkiz Bugatti el nem hagyja a látóteret. A sor eleje közben már megérkezik a Krajina rakpartra vezető éles bal kanyarhoz. A menetet egy Ferrari replika vezeti, benne Juraj Szasz, a futam négyszeres győztese. Mögötte a Mercedes-Benz autója, melyet a Ferrarihoz hasonlóan az 1924-es esztendő modelljét követve építettek meg. Volánjánál a tavalyi bajnok Klucsik Csaba.

A rakparti eseményeket tribünhajókról követi a közönség. Az autók az Eszterházy-palota előtt kanyarodnak fel újra a Josefstadt szűk utcáiba – onnantól a luxusszállodák teraszán helyet foglalók figyelhetik őket néhány másodpercig. Odafent izgatottan csörömpölnek a pezsgőspoharak.

¬

Az egyetlennek tervezett 1983-as futam kirobbantó sikere talán magukat a szervezőket lepte meg legjobban. Az elképesztő médiafigyelem közepette a városnak aligha lehetett más választása, mint hogy – több városvédő szervezet tilatakozása ellenére – a verseny rendszeres megrendezése mellett dönt. A Pozsony Old Timer Grand Prix csakhamar a város legfontosabb idegenforgalmi eseményévé, sőt, a város védjegyévé nőtte ki magát. A futam néhány éven belül nagyobb közönséget vonzott, és jelentősebb bevételt produkált, mint a korábbi pozsonyi autóversenyek bármelyike.

Mivel a városnak, Formula-1-es múltjából adódóan, minden tapasztalata megvolt a belvárosi utcákon kialakított versenypálya üzemeltetésében, az Old Timer Grand Prix futamait a kezdetektől fogva olajozottan bonyolították le. A történelmi környezetben zajló futam különleges zamatát Pozsony exportálni is megpróbálta, azonban ebben nem járt sikerrel. A budapesti próbálkozás városvédelmi szempontok miatt hiúsult meg, Bécset pedig talán Pozsonyhoz való közvetlen közelsége tette kevésbé vonzóvá a közönség számára. A torinói kísérlet minden bizonnyal életképesebbnek bizonyult volna, ha a Formula-1-ben érdekelt Ferrari nem akadályozza meg a futam létrehozását. Bár az autógyártó óriás ma már a pozsonyi versenyen is képviselteti magát, a sikertelen olaszországi próbálkozás pontot tett az évente megrendezett futam versenysorozattá történő bővítését célzó kísérletek végére – legalábbis egyelőre.

¬

Az autók elérik a pálya leglátványosabb, egyben legtöbbet vitatott szakaszát: a Ligetszépe-hidat. A régi városi híd mellett épített kábelszerkezet 600 méteres hosszúságban ível át a Duna fölött – a futam legfeszültebb 600 métere ez. A szkeptikusok szerint csak idő kérdése, mikor vágódik át egy versenyautó a biztonsági korláton, hiába emelik azt a futam idejére két és fél méteres magasságúra.

A menet egyelőre fegyelmezetten halad, a pilóták kisebb kormányrántásokkal és fékezésekkel tesztelik a Duna fölötti útszakasz burkolatának állapotát. Klucsik egy pillanatra felzárkózik Szasz mellé, és átvigyorog a félhold alakú szélvédő mögül.

¬

A nagydíj rendezőbizottsága a kezdetektől arra törekedett, hogy a verseny ne egyszerűen látványosságot nyújtson a közönségnek, hanem szakmai kihívást jelentsen a rajta induló gyártók és versenyzők számára is. Az az irányelvet, miszerint a versenyautók szigorúan az 1920-as évtized műszaki megoldásait alkalmazhatják, minden induló elfogadta, azonban a nagy gyártók belépése után a részleteket illetően hosszas egyeztetések kezdődtek meg. A múlt század húszas éveiben is a piacon lévő autógyárak azért kezdtek lobbizni, hogy kifejezetten csak replikaautók indulhassanak a nagydíjon. Ezt a verseny rendezői elutasították, azonban 1989-ben megalkották azt a részletes műszaki szabályozást, ami úgy felépítésében mint megjelenésében pontosan meghatározta a rajthoz álló autók keretparamétereit. Ez a szabályozás sikeresen zárta le az addig évről évre ideiglenesen kiadott specifikációk időszakát – sokan ettől a ponttól kezdve tartják sportszakmailag is kellően megalapozottnak a pozsonyi versenyt.

Az 1989-es szabályozás legkényesebb része – a teljesítményt közvetlenül befolyásoló tényezők mellett – a biztonsági szabványok lefektetése volt. A szabályozás megalkotói kategorikusan kizártak minden olyan biztonsági fejlesztést – a korszerű anyagtechnológiai megoldásoktól a számítógépes rendszerek vagy akár a rádiókapcsolat alkalmazásáig – mely az 1920-as években nem állt rendelkezésre, illetve legalábbis nem volt elterjedt. Ezt a döntést a gyártók viszonylag könnyen elfogadták, azonban viharos következményekkel járt, amikor a pozsonyi rendezőbizottság a pilóták öltözékében – beleértve a test és a fej megvédésére szolgáló kiegészítőket is – teljes korszakhűséget írt elő. A tűzálló ruhák és bukósisakok száműzése felháborodást keltett a versenyzők köreiben, akik közül többen elhagyták a nagydíjat. Hosszú távon azonban beigazolódott, hogy a szervezők indokai helytállók voltak: az Old Timer Grand Prix nem csak műszakilag, hanem kulturálisan is visszatérést jelentett az autóversenyzés hőskorához. A huszonnégy kiélezett futam alatt mindössze egyetlen komoly sérüléssel járó baleset történt; a bukását követő évben azonban Pietro Riva már ismét ott állt a rajtvonalnál.

¬

A felvezető kör a Duna túlsó partján, a ligetfalui parkváros útjain folytatódik. Itt szinte mesterséges versenypályának hat az út: a lelátókon nézők ezrei figyelik a széles kanyarokban és hosszú egyenesekben elgördülő menetet. Az aszfalthoz közel persze nem sok hallatszik a tribünök zsibongásából. Szasz a motor zaját figyeli: egy pillanatra mint ha furcsa csörömpölést hallana. A gázra lép: a szokatlan zaj megszűnik, és már nem is tér vissza. A bajnok figyelme mégsem lankad; tisztában van vele, hogy a most vezetett autó másfajta összpontosítást kíván, mint amilyet a GT-futamokon kell nyújtania. Ha valaki évente egy alkalommal ül a Ferrari old timer versenykocsijába, nem engedheti meg magának, hogy rutinból vezesse.

Szasz autója elsőként bújik a föld alá, a Várheggyel szembeni Duna-alagút bejáratánál. Odabentről kamerák sokasága közvetíti, amint a mezőny visszatér a bal partra, és kisvártatva ismét felsorakozik az Ország térre festett rajtkockákon.

¬

A pozsonyi nagydíj történetének legsikeresebb versenyzője a négyszeres győztes Juraj Szasz. Szasz sikersorozatát – zsinórban három futamgyőzelmet – 2006-ban törte meg Klucsik Csaba. Az 2007-es futam résztvevői között számíthatunk még az 1998-as és 2002-es bajnok Richard Meissnerre, valamint a 2000-ben győztes Emil Králikra. Egybehangzó vélemények szerint így minden idők legerősebb mezőnyét üdvözölhetjük majd a 2007-es Pozsony Old Timer Grand Prix-n.

Érdekesség, hogy a Pozsonyban sikert elért versenyzők a legkülönbözőbb autósport-szakágakból érkeztek. Pozsony bajnokai között Králik az egyetlen, aki mögött Formula-1-es tapasztalatok állnak. Szasz és Meissner a Grand Turismo versenyek világából érkezett – mindketten európai bajnokságok aktív szereplői –, Klucsik pedig sport-prototípus versenyautóval áll rajthoz évről-évre a 24 órás Le Mans-i futamon. A Pozsony Old Timer Grand Prix-n aratott győzelmeket azonban kivétel nélkül mindannyian versenyzői pályájuk legjelentősebb sikerei között tartják számon. Szasz és Klucsik kötődése Pozsonyhoz még ennél is erősebb: mindketten a vibráló város szülöttei. Az utóbbi években rivalizálásuk különös helyi ízt ad a nemzetközi versenynek.

¬

A motorok rajtra készen berregnek. Szasz a kormánykereket markolja, és a pálya szélére érkező rajtbíró lépéseit figyeli. Mozdulatait kissé hátrébb Klucsik másolja pontosan. Meissner, Králik és még tizenkét pilóta ugyanígy tesz a távolabbi sorokban.

A fehér zászló megemelkedik, és pár pillanat múlva lecsap. Válaszul felordítanak a motorok, és felsikoltanak a gumik.

Juraj Szasz szívdobogása a fülében lüktet. Az első kanyarban sikerült megőriznie vezető helyét. Közvetlenül mögötte Klucsik Csaba száguld, mellé szorosan felzárkózott Richard Meissner. Pillanatoknak tetszik: a versenyzők már elhagyták az Eszterházy-palotát, és a belvárosi utcákba vetik magukat.

¬

A pozsonyi futamon rajthoz álló versenyautók általában 140-160 lóerősek. Csúcssebességük mintegy 180 km/óra, ezt azonban csak a leghosszabb egyenesekben – például a Ligetszépe hídon – érik el. A versenypálya hossza 6.4 km, a futam 22 körből áll. A körrekord 2 perc 54 másodperc (Klucsik Csaba, 2006.), a futam csúcsideje 64 perc 32 másodperc (Juraj Szasz, 2002.).

¬

Az élmezőny felvágtat a hídra. Klucsik teljes súllyal a gázpedálnak feszíti a lábát, kezében reszket a kormány. A védőkorlátok között katlannak tetsző pályaszakaszon szorosan tapad az előtte dübörgő Ferrarira.

Szasz autója mint ha egy árnyalatnyit veszítene a sebességéből. Klucsik azonnal félrebillenti a kormányt: talán még a folyó fölött átveheti a vezetést. Aztán, ahogyan kikerül a Ferrari árnyékából, ő is észreveszi: a híd vészesen közeledő lehajtójánál, a pálya aszfaltsávjának közepén sötétzölden csillog valami.

¬

A Pozsony Old Timer Grand Prix-n rövid idő alatt hagyományok sora született meg. A kialakult szokások közül a legtöbb valójában visszatérést jelentett az autóversenyzés kezdeteihez. Jellemző például a pilóták számára rendezett bohém lovagi fogadás a verseny előestéjén a Grand Hotel Donauban, melyről a másnap várható küzdelem ellenére sem szokott senki hiányozni. A futamot meglőző és az azt követő karneváli hangulat megteremtése természetesen elsősorban a közönségnek köszönhető. A nézők közvetlen közelsége a pályához és a versenyzőkhöz önmagában is a múlt század romantikáját idézi.

¬

Szasz és Klucsik fej-fej mellett, lehelletnyit lassulva figyelik, amint a csillogó pont növekedni kezd. Úgy tűnik, már csak méterek választják el az autókat a rögtönzött útakadálytól, amikor a pálya jobb széléről fekete kabátos alak iramodik neki. Rohanva tart az úttest közepe felé, ott akrobatikus mozdulattal felkapja a pezsgősüveget, és valósággal fejest ugrik az asztfaltszőnyeg túloldalán figyelő nézők közé.

A versenyzők ismét a gázpedálra taposnak. Szasz egy pillanatra oldalt sandít, Klucsik ismerős fejmozdulattal ad jelzést.

A sétány bejáratánál a Ferrari az élen marad. A Mercedes-Benz ismét üldözőbe veszi.

¬

Az Old Timer Grand Prix helyszíne, Pozsony (Pressburg, Bratislava) Magyaroszág, Ausztria és Szlovákia hármas határán fekvő önálló városállam, 290 ezer állandó lakossal. Önállóságát 1920-ban vívta ki, amikor a megszálló cseh csapatok elleni felkelést követően az európai nagyhatalmak garantálták előbb „szabad városi”, majd (1930-tól) szuverén állami státuszát. A „három nyelvű, egy kultúrájú” város a huszadik században sikeresen állt ellen mindhárom szomszédos állam, illetve Németország és a Szovjetunió bekebelezési törekvéseinek. Pozsony ma az Európai Unió társult tagja, virágzó gazdasági és kulturális központ, melynek szuverenitása Budapest, Bécs és Besztercebánya feltétlen poltikai támogatását élvezi.

 

 

Címkék: novella a pozsonyi nagydij

1 komment

A Pozsonyi Nagydíj?

Holnap Kapitány 2010.06.14. 03:14

Jó hírek érkeztek Szlovákiából!

A fiókban már régóta hever egy nagyon rövid, nagyon egyszerű kis történet. Talán nem is történet, csak egy álom.

Évekig nem volt szívem visszaolvasni, de most örömmel osztom meg a bárkivel, akit érdekel.

Címkék: téma a pozsonyi nagydij

Szólj hozzá!

Az Eurázia Szalon

Holnap Kapitány 2010.05.10. 15:41

– Mennyit szedjek le a pajeszból? – áll meg egy pillantra a fényes penge a levegőben. A mester az aranyozott szegélyű tükörfalon keresztül keresi Jován pillantását. – Hagyhatom így, bojárosan?

– Hagyhatja – válaszol Jován szórakozottan. Újra azt az aprócska karcolást nézegeti a szemöldöke mellett, melyet tegnap ejtett a mester segédje.
– Még egy napig bojáros marad – nyugtázza a mester, és tovább dolgozik. – Szokásos napja lesz egyébként? Estig itt az Euráziában?– kérdezi, miközben módszeres vonásokkal tünteti el a habot Jován álláról. A férfi pajeszán éppen csak egy kis igazítást tett.
– Majdnem – válaszol a Jován, alig mozgó ajkakkal. – Délelőtt értekezlet. Délután viszont elrepülök Pétervárra – folytatja.
– Nohát – áll meg egy pillanatra a munkában a mester. – Csak nem valami komoly projekt van kilátásban?
– Úgy is mondhatom, de ez most nem szakma – válaszolja Jován. – Ott maradok a hét végén is. Szeretnék kicsit körülnézni – teszi hozzá.
A mester újra Jován szemébe néz. Ezúttal a borotvát is leereszti.
– Nocsak! – válik színpadiassá a hangja. – Vagyis hosszú távra tervez.
– Ahogy vesszük – bólint lassan Jován. – De ez most egyelőre csak három nap lesz. Megnézek egy pár lakást.
– Nem szeretnék elveszíteni egy ilyen kiváló vendéget! – vált megint hangot a mester – Bár igaz ami igaz, Pétervár gyönyörű – folytatja. – Egy időben rendszeresen jártunk arra a feleségemmel. Mindig nyáron voltunk, le sem akart menni a nap... A teraszról szoktuk nézni, a Néva fölött. A Velikij Kardinálban laktunk. Ismeri, ugye? – Jován bólint. – Egyet sajnáltam csak: hogy soha nem tanultam meg rendesen oroszul – húzódik rövid nevetésre a mester szája.
– Sohasem késő – mondja Jován a hatalmas tükörnek, elkalandozva. – Sohasem késő.
*
Jován arcvonásai csíkról csíkra bukkannak elő. A mester most csendben, ráérősen dolgozik. Kilenc éve borotválja Jovánt, tudja, mikor nem érdemes megszólalnia, és mikor nem kell sietnie. Igen, Tarnai úr ebben is pontosan olyan, mint a többi vendég: egy keményebb nap előtt nem bánja, ha kicsit hosszabban időzhet a szalonban. Talán pontosan ezért ül be minden reggel. Itt szokott erőt gyűjteni. Legalábbis a mester így képzeli – márpedig ki ismerné nála jobban a vendégeket?
A családi borbélyüzletet még az édesapja nyitotta, valamikor nagyon régen, amikor éppen a szalonborotválás aranykorát írták. A gyarapodás rövid éveit követően apa és fia együtt vívták meg vesztes harcukat a házi használatú pengék, az eldobható műanyag borotválkozó szettek és az egykori békebeli reggeleket elborító idétlen kapkodás ellen. A mester apja huszonöt évvel ezelőtt halt meg; az AIDS-pánik csúcsán. Borotválást akkor már régóta nem vállalt – abban a biztos tudatban távozott, hogy a szebb napokat látott családi üzletbe már legfeljebb hajvágásra fognak betérni a vendégek.
– Amíg persze egy jótét lélek fel nem találja az eldobható önskalpoló készletet – mondogatta az öreg keserű humorral, utolsó éveiben.
Pedig kevés híja volt, hogy a mester apja megérje a ráérős szalonborotválás szokásának reneszánszát. A divat szinte egyik napról a másikra tért vissza. Kevesebb mint egy év alatt újra felvirágoztatta a családi vállalkozást, és vele az egész szakmát. Borbélyszalonok tucatjai nyíltak hirtelen, először az üzleti és kormányzati negyedekben, hamarosan pedig városszerte.
A megváltó divathullám pontosan innen, a régi banknegyedből indult – legalábbis a mester legjobb tudomása szerint. Amikor a Honvéd utcai üzletben először kérdezett rá egy vendég, hogy vállalnak-e borotválást, a mester nem tudta, hihet-e a fülének. A tálak még csak-csak előkerültek a szekrényből, a pengék újraélezése és az ecsetek beszerzése azonban napokba tellett. Mire az eszközök készen álltak, már két további fiatal tisztviselő jelentkezett be reggeli borotválásra. És az üzlet, mindenféle előzetes jel nélkül, újra beindult.
A divatra felfigyelő újságírók hetet-havat összehordtak: beszéltek a jóléti állam defláció felé csúszó gazdaságának általános elkényelmesedéséről; a munkanapokban is viruló szabadidős társadalomról; az orosz nagypolgári divat megállíthatatlan terjedéséről Magyaroszágon… Ki-ki kiválaszthatta a neki tetsző választ arra a lényegében megválaszolhatatlan kérdésre, hogy miért kezdett borbélyhoz járni minden áldott reggel.
A mestert az okok nem érdekelték különösebben. Éppen elég volt azt tudnia, hogy a szalonborotválás újra felfedezett szokása tartós maradt, és egyre több vendég kapott hozzá kedvet. Az első fecskék megjelenése után pár hét telt csak bele, és a mester hat órára hozta előre a nyitást, néhány hónappal később pedig – nem kevés lelemény árán – új székeket állított be az apró üzletbe. Még abban az évben megnyitották második boltjukat. Azt a második üzletet, melyről a mester édesapja egész életében olyan reménytelenül ábrándozott.
Az öreg világ életében több kis üzletre vágyott – fiának a harmadik bolt megnyitása után új elképzelése támadt. A frissen átadott kormányzati- és banknegyed szívében, az Eurázia Kereskedelmi Központ toronyépületében alakította ki reprezentatív szalonját, melyet nemes egyszerűséggel Eurázia Szalonnak keresztelt. Itt vált vendégévé Tarnai Jován, befolyásos (vagy éppen feltörekvő) üzletemberek és serény (vagy esetleg léha) kormányzati munkások garmadájával egyetemben.
*
– Hallotta egyébként tegnap a híreket Alekszanderről? – szólal meg hirtelen Jován a székben.
– Arra gondol, hogy Budapestre jön iskolát választani? – veszi fel könnyedén a beszélgetés fonalát a mester.
– Igen. Hát nem mókás? – fintorog egyet Jován. – Úgy látszik, az angol college-ok nem feleltek meg neki.
– Vagy éppen a magyar lányokról hallott szépeket – mondja a mester, és halkan kuncog, miközben metszett üvegcséjéből fűszeres arcvizet permetez Jován állára.
– Lehet, lehet – mosolyog a férfi.
– Esetleg pont az unokabátyja világosította fel. Nagy összeget tennék rá – folytatja a mester, cinkos hangon.– Szóval jön a Cárevics – ismétli meg a lényeget, ahogyan lekanyarintja a fehér leplet Jován válláról.
– Mi az, hogy Cárevics? – emelkedik fel a székből Jován. – Cezarevics, kedves Mester! A Naszlednyik! A trónörökös látogat Magyarországra.
– Kár, hogy elkerülik egymást Tarnai úrral – tréfálkozik búcsúzóul az öreg.
*
A lift a negyvenkilencedik emeleten áll meg. Jován egyedül lép ki belőle. A szint folyosójának ajtaját még ő is csak az elnöki titkárságon kapott, kizárólag ma délelőttre szóló belépőkártyával tudja kinyitni. A kártya lehúzása után az ajtó önműködően tárul ki, és amint Jován belép rajta, már csukódni is kezd. Jován lépéseinek zaját elnyeli a bordón süppedő szőnyeg és a falak cseresznyefa-burkolata. A folyosóra zöldes fény szűrődik be, a smaragdterem irányából. A terem előtt Jován egy pillanatra megtorpan. A gallérját kezdi igazgatni.
Ez lesz az utolsó projektirányító bizottsági ülés. Legalábbis Jován azt szeretné, hogy ez legyen az utolsó. Le akarja zárni ezt a szerencsétlen projektet. Ezt a szerencsétlen, átkozott projektet, ami már másfél éve indult el, és aminek lassan már fél éve le kellett volna zárulnia. Az elnökségi szponzoroknak ma el kell fogadniuk a szakmai lezárást, amit Jován már egyeztetett a közreműködő tanácsadókkal. Ez lesz az utolsó ülés. Akárhogy is, de ez lesz az utolsó.
– Jó napot! – köszörüli meg a torkát Jovan, és belép a smaragdterembe. A hosszú, sötét tárgyalóasztal túloldalán már ott ül a két tanácsadó. Rendkívül ápoltak és rendkívül szárazak, mint rendesen. – Úgy látom, kiszolgáltak benneteket – vet Jován egy futó pillantást az asztalon elhelyezett festett porcelán kávéskészletre. Áthajol fölötte, és a kezét nyújtja.
– Szervusz – rázza meg Jován kezét az egyik elegáns, száraz férfi az asztal túloldalán. – Elhoztam Valerijt is, ahogy megbeszéltük.
– Jó napot! – ismétli meg Jován, és kezet fog a külföldi szakértővel is. – Dobrij gyeny.
– Dobrij gyeny – viszonozza az orosz a köszönést. – Tegnap átküldtem a prezentácijámat a zárásról meg a szlédujuscsije sztupenykiről, neked meg Marcellnek. Megérkezett, ugye? – Valerij szeme ide-oda cikázik az asztal fölött.
– Ki is nyomtattam – válaszolja Jován. A táskájából papírköteget vesz elő. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha az rögtön az elején kiosztjuk – kezd gyors mozdulatokkal kotorászni a táskájában. – De kérem, hogy a szlédujuscsije sztupenykit egyelőre hagyjuk ki! Legyen lezárva, az a lényeg. Ki is húztam az utolsó két ábrát, ami a folytatással foglalkozik.
– Ahogy gondolod – emeli fel két kezét Valerij.
– Végül is minden meghívott el tud jönni? – érdeklődik Marcell, miközben segít a papírlapok elrendezésében az asztal körül.
– Legalábbis visszaigazolták a meghívást. Nagyon remélem, hogy itt lesznek – ingatja a fejét Jován, és tovább oldalazik a székek között.
– Akkor te vezeted be a megbeszélést, ugye? És már a a bevezetőben elmondod, hogy a projekt elérte a célját? – kérdezi Marcell, feszültséggel a hangjában.
– Attól ne félj – jelenik meg Jován arcán a kényszerű mosoly. – Lassan megérkezhetnének egyébként – néz a csuklójára. – Két perc múlva tíz óra.
*
– Hagarovszkij úr sajnos nem tud részt venni a mai megbeszélésen – közli köszönés helyett a smaragdterembe toppanó férfi, és lendületes mozdulattal kihúz magának egy széket. – Nekem pedig egy fél óra múlva szintén el kell mennem. Ugye befejezzük addigra? Óh, üdvözlöm, Kelevics úr – vált hangot, ahogyan észreveszi Valerijt. – Ön is részt vesz az értekezleten?
– Igyekszem folyamatosan figyelemmel kísérni a projektet, különösen a versztaköveket – bólint a tanácsadó. – És hadd nyugtatom meg, Bodocsányi úr: mi sem terveztük hosszúra a megbeszélést.
– Köszönöm – helyezkedik el kényelmesen az alelnök. – Üdvözlöm Önöket – néz körbe az asztal körül.
A teremben heten helyezkednek el. Bodocsányi mellett két banki vezető lapozgatja a papírokat, egy asszistens hölgy pedig az alelnök arcát fürkészi. Jován és a tanácsadók velük szemben foglalnak helyet. Jován halkan krákog egyet.
– Vágjunk bele, azt javaslom – dől előre kissé a székén. – Szeretném megköszönni, hogy eljöttek, remélem, az, hogy Hagarovszkij úr személyesen nem tud jelen lenni, nem lesz akadálya annak, hogy hatékony döntéseket hozzunk a mai ülésen. – Jován újra a torkát reszeli. Az alelnök balján ülő kolléga köhint egyet.
– Az ügyfélgazdálkodási projekt, ahogyan arról Önöket folyamatosan tájékoztattuk, az elmúlt három hónap során feldolgozta a lemaradásokat. A próbaüzem a héten zárul le, a visszamérések már folyamatban vannak. Mai előterjesztésünk értelmében – gyorsítja Jován a szavait –, szakmai szinten megítélve – szúrja közbe –, úgy értékelhetjük, hogy a projekt megvalósult. Vagyis sikeresen megvalósult – helyesbít.
Az asztal túloldalán ülők a papírjaikat zörgetik. Jován hiába fürkészi az arcokat.
– És az eredmények üzemeltetésre átadhatók – mondja még Jován. Az alelnök félretolja a papírt, de továbbra sem emeli fel a tekintetét. Az asztal szélét vizsgálja.
– Én részemről át is adnám a szót Valerij kollégámnak – fejezi be a mondókáját a férfi. Amikor Valerij feláll, Bodocsányi végre felemeli a fejét. Közben távolabb tolja székét az asztaltól. A papírok lefelé fordítva hevernek előtte.
– A prztentácijában, amit Önök is a kezükben tartanak, az eredményeket foglaltuk össze – kezdi a tanácsadó. Enyhe akcentussal, de szabatosan formálja a mondatokat.
Jován egy darabig az előadást követi, aztán újra az asztal körül ülőket kezdi figyelni. Pillantása Bodocsányi egymásnak támasztott ujjain bicsaklik meg. Az alelnök figyelmesen néz. Figyelmesen nézi az ujjait.
Jován szeme összeszűkül. Ez a barom nem érti, amit hall. Még mindig nem érti. Már másfél éve csináljuk, és ez a barom még mindig nem érti. Nem érti ő sem, és nem érti Hagarovszij sem. Soha nem értették. Soha nem támogatták. De ez már nem érdekes. Csak zárják le ezt az egész szerencsétlenséget. Zárják le ezt az egész szart. Hagyjanak kimászni belőle!
– Értem és gratulálok a sikerhez – Bodocsányi szavai váratlanul jutnak el Jovánhoz, aki önkéntelenül pislogni kezd.
– Tarnai úr, hallhatnánk Öntől néhány szót arról, hogyan képzeli a folytatást? Beszélne a szledujuscsije sztupenykiről? – kéri nyájas hangon az alelnök.
*
– Taxi! –Jován valósággal ráordít a toronyépületek közötti sugárúton közlekedő fekete járműre. A kocsi félrehúzódik, a férfi behajítja akatáskáját és bőröndjét a hátsó ülésre. Aztán maga is beszáll.
– A reptérre kérem – mondja Jován a barna bőrű, turbános sofőrnek, a félig félrehúzott belső ablakon keresztül.
– Igenis. Ferihegy, ugye? – fordul félig hátra a sofőr.
– Budaörs! Budaörs, C terminál, indulás – pontosít fennhangon Jovan.
– Igenis – ismétli meg a sofőr. Elindulnak. Jován hátradől a bőrfotelre emlékeztető ülésben.
Le van zárva. Át van adva. Bodocsányi elfogadta a teljesítést, kezet fogott Valerijjel. Jován és a tanácsadók az értekezlet befejezése után egymás hátán csapkodták. A szűk körű, három fős projektzáró bulit a jövő hét végére beszélték meg. Vége!
Ami a szledujuscsije sztupenykit illeti: az alelnök két hét múlva részletes, írásos előterjesztést vár Jovántól. A budapesti prototípus sikere után regionális szinten folytatódik az ügyfélgazdálkodási projekt. Egyszerre kapcsolódik be Pozsony, Helsinki és Jekatyerinburg. Mindezt természetesen a pétervári központból fogják irányítani. A kiszemelt projektmenedzser: Tarnai Jován.
*
A Budapest–Budaörs Internacional várócsarnokának üvegfala mögül utasok tucatjai bámulják a kopár hegyeket, és az alattuk meghúzódó műemlékvároskát. Ők azok, akik nem éltek a grátisz ajánlattal, mellyel a reptér a pétervári járat másfél órás késése miatti kellemetlenségért igyekszik kárpótolni az utasokat. A buszos skanzenkörút helyett a fedett teraszról történő távcsöves ismerkedést választották Budaörssel. Idegenvezetőt természetesen számukra is biztosítottak. A középkorú hölgy lelkesen beszélget az egyik távcső mellett elhelyezkedő kis csoporttal.
– I Szentendre tózse pászmátríli? – hallja Jován, aki a csarnokban téblábolva sodródott az érdeklődők közelébe.
Ma reggel még el sem tudta képzelni, hogy folytassa a projektet. Sőt, azt sem, hogy egyáltalán tovább dolgozzon a banknál. Pétervárra akart költözni. A szaksajtóban akart dolgozni: megvannak a kapcsolatai, mitöbb a felkérése is. Legrosszabb esetben szabadúszó tanácsadóként képzelte el a jövőjét. Mindenképpen ki akart szállni. Kívülről nézni a szektort. Felülről nézni az egészet. Kimászni az egész szerencsétlen szarból!
Most pedig a gallérját igazgatja.
*
– Üdvözlöm Önöket a MALÉV szentpétervári járatán! A késésért szíves elnézést kérünk; légitársaságunk szabályzatának megfelelően megerősített biztonsági ellenőrzést kellett elvégeznünk a beszállás megkezdése előtt. Mindent megteszünk azért, hogy útjuk további szakasza zökkenőmentesen teljék el. Hamarosan elérjük utazási magasságunkat, és az utaskísérők megkezdik a frissítők felszolgálását.
Jován kényelmesen kinyújta a lábát. A motorok dübörgése lassan megszokottá válik. Az AN-601-es méltóságteljes mozdulattal, enyhén balra dől. Az ablakok előtt felvonul a város. Jovan szeme előtt lassú egymásutánban úsznak el a Duna hídjai. Majd a csepeli szigetcsúcs felhőkarcolói bukkannak fel.
A gép előtt szinte karnyújtásnyira lebegnek az Eurázia Kereskedelmi Központ gyöngyházfényű ikertornyai.
Jován lehunyja a szemét.
 

Címkék: novella az eurázia szalon

1 komment

Az Eurázia Szalon?

Holnap Kapitány 2010.05.10. 15:27

Itt élünk, a periférián. Még csak nem is kompként, inkább csak sodródó tutajként lavírozunk Európa oldalvizén.

Komolyan el tudjuk még képzelni, hogy tutajunkat egy óceánjáróhoz kötjük oda? És ha igen: vajon milyen lenne az az utazás?

Címkék: téma az eurázia szalon

Szólj hozzá!

Vendég a Gyepün

Holnap Kapitány 2010.04.10. 09:21

A vályogfalakon körbefutó, fonott vesszőből készített díszítés újra magához vonzza Szabolcs figyelmét, és elhessegeti furcsa gondolatait. A férfi elmélázik a mai reggel eseményein, azokon a kisebb-nagyobb megpróbáltatásokon, melyeken máris túl vannak. A nyugtalan éjszakát követő hajnali ijedtségen, és a hosszú sétán, amit a völgyben tettek meg, az éppen csak derengő fények között. Igen: attól kezdve, hogy bezörgettek Füvellőék ablakán, már minden sokkal könnyebbnek tűnt. Szabolcs még aggódott egy kicsit Emeséért, de a nő végül elég jól viselte a gyalogutat.

– Segíteni fog a készülésben – erősítette meg Füvellő, a kísérőjük.

A törékeny asszony végig szorosan mellettük maradt. Járását Emesééhez igazította, varkocsba font fekete haja a nő lépteinek ütemére hullámzott. Az út egy kisebb rét mellett vezetett el. A reggeli harmatban ráérősen legelésző szürkemarhák nem sok figyelemre méltatták Emesét és kísérőit. Kicsivel később gyerekek bújtak elő a csalitosból. Köszöntek, Füvellő visszaintett nekik, Emese rájuk mosolygott.

Néhányszor meg kellett állniuk. Emese ilyenkor Szabolcsra támaszkodott, Füvellő a nő derekára helyezte a kezét.

– Közel már a szer – mondta, amikor Emese újra felegyenesedett.

A napsugarak már szelíd meleget adtak, amikor Emeséék elérték az alacsony dombon meghúzódó, néhány épületből álló együttest. Az udvaron Rába várta őket. Az idős asszony a nyílt tűzön gőzölgő üst mellől lépett elő, tiszta, földszínű kötényében.

– Jó napot! Örömmel látlak – emelte Emesére világos szemét, és fogta meg a nő kezeit. – Hogy érzed magad?

– Köszönöm. Jól vagyok – felelt Emese pihegve.

– Jól van, jól van – Rába hangja nyugtatóan szólt. – Hát akkor csak helyezkedjetek el odabent, ahogyan kényelmesnek érzitek. Én itt kint leszek. Ha szükségetek van, szóljatok. Nem zavarok én. Füvellőcském, mindent elkészítettem – mondta még az asszony.

– Gyertek hát – szólalt meg Füvellő, és néhány lépéssel a lakóház melletti kisebb épülethez vezette a párt. A küszöböt átlépve hívogató szoba tárult fel: a beszűrődő fény megvilágította a lepedővel letakart széles padot, az alacsony faszékeket, a padlóra vetett párnákat és a félig nyitott ládából kihajló vásznakat. Szabolcs figyelmét azonnal a falakra tapasztott, díszes indákban burjánzó minta ragadta meg.

– Itt vagyunk – mondta Füvellő. – Itt születhet meg a kisgyermeketek.

¬

– Mindig nagy tisztelettel látogatok el Önökhöz! Amikor átlépem a Gyepü határát, magam is úgy érzem, a gyökereimhez térek vissza. Jól esik érezni azt a szívélyes szeretetet, amivel a látogatót fogadják itt, és úgy hiszem, ez nem kizárólag Magyarország miniszterelnökének szól – kezdi meg beszédét a kissé hajlott hátú, szikár férfi. Magas homlokán összeszaladnak a ráncok, láthatóan koncentrál a hallgatóságára.

A férfiak talán nyolcvanan, százan lehetnek. Szellősen töltik meg a teret, páran a beszéd alatt is járnak-kelnek, szíjakkal kötözött bőr lábbelijük alatt lustán porzik a föld. Hátrébb asszonyok figyeli a szónokot, és gyermekek sertepertélnek a szoknyák körül. Néhány alacsony, karámra emlékeztető épület határolja a teret, azokon is túl nádas kezdődik. A környező domboldalakon magas fű zöldell, ide látszik egy-két lovas mozgása.

– Szeretném, ha tudnák, hogy tiszteletem Önök iránt nem pusztán személyes jellegű. Az értékpárti kormány mindig a lehető leghatározottabban síkra szállt az Önök életformájának védelme, és a Gyepü megmaradása mellett. Számunkra a virágzó Gyepü nem egyszerűen sajátos színfoltja országunk kultúrájának, hanem az értékalapú Magyarország nélkülözhetetlen alkotórésze. Hadd soroljak fel néhány olyan intézkedést, amivel az elmúlt négy évben igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy Önök saját szokásaik szerint élhessenek földjükön, miközben szélesebb hazájuk megbecsült polgárainak is érzhetik magukat!

¬

Emese nehéz lépéseket tesz a szobában. Az ablakhoz lép, rákönyököl a párkányra. Előredől, nem mozdul. Hallani a szabálytalan légzést. Füvellő az egyik faszéken kucorog, Szabolcs a szoba másik sarkában.

Emese még mindig az ablakpárkányt támasztja. Aztán felemeli a fejét.

– Ez most erős volt. Erősebb, mint az eddigiek – szólal meg.

– Kábé nyolc perc telt el a legutóbbi óta – mondja gyorsan Szabolcs, az órájára nézve. Emese alig láthatóan bólint. Füvellő mint ha meg sem hallotta volna a férfi jelzését. Langyos, nedves kendőt nyújt Emesenek, és átkarolja a derekát.

– Kimennék egy kicsit a levegőre – ajánlja Szabolcs bizonytalanul.

– Jól van – mondja Füvellő. – Járj csak egyet te is! Rábától szeretnék egy kis málnalevelet kérni.

¬

– Ahogyan Önök is tudják: egész Európában nincs olyan vidék, mely a Gyepühöz hasonló lenne, ahol az évszázados, vagy talán inkább évezredes hagyományokat ilyen érintetlenül tudták volna megőrizni. Mindannyian tisztában vagyunk azzal is, hogy ezt mennyi áldozat, mennyi küzdelem és fájdalom árán vívta ki az Önök népe. Ezen a tájon veszedelem veszedelmet követett – pattognak a szónok szavai. – De büszkén mondhatom, hogy az értékpárti kormány megtalálta az együttélés módját, és megteremtette annak a garanciáit, hogy a Gyepüt, mint a páratlan értéket utódaink számára is meg tudjuk őrizni. Sikerült elérnünk, hogy a Gyepü az Európai Unió autonómia-politikájában különleges státuszra tegyen szert. A Gyepü lakói, Önök ma már élhetnek az európai és a magyar demokráciában elfogadott alapvető jogokkal, különösképpen a szavazati joggal. A közterhek viselésében pedig a lehető legnagyobb méltányosságot igyekszünk gyakorolni.

A miniszterelnök rövid szünetet tart. Elveszi a felé nyújtott cseréppoharat, és nagyot kortyol.

– A Szolyka-forrás vize – emeli fel kezét, benne a pohárral. – Köszönöm Önöknek, hogy megőrizték ezt a tisztaságot. Nem bánják, ugye, ha egy kicsit nekivetkőzöm? – kérdezi cinkos mosollyal, és kibújik zakójából. Fehér ingének bő ujjába belekap a szellő. A térről figyelő szempárok szegeződnek a ruhadarabra.

– No de hogyan is volt mindez lehetséges? Hogyan alakítottuk ki az értékalapú együttműködést? – teszi fel a kérdést a szónok. Hangját nem erősíti mikrofon, kicsit küzd a völgyben cikázó szellővel. – Sehogy máshogy: egyszerűen úgy, hogy mi, elődeinktől eltérően, tanulni jöttünk Önökhöz. Tanulni jöttük a Gyepüre. Úgy gondoltuk, senki nem tudja jobban, mire van Önöknek szüksége, mint Önök saját maguk. És azt kell mondanom, igazunk volt.

¬

Füvellő a szája szélével méregeti a málnalevélfőzet hőmérsékletét, majd bögrébe tölt belőle Emesének. A nő hálás pillantással veszi el az italt, és kortyolni kezd.

– Lassan, lassan – nyugtatja segítője.

Emese egyszerre csak megmarkolja a párna csücskét, és tompa nyögéssel hajtja a fejét Füvellő derekának. Itt a szorítás. Már ismeri az érzést: pár pillanat, és bezárja őt. Szájában a főzet íze zavarossá válik. Az ital megsűrűsödik. Emesét bezárja a szorítás. Füvellő csöndben öleli magához a nőt.

A sűrű lé fortyog. Meddig tart még?

Jaj, meddig tart még?

Aztán a sűrűség oszladozni kezd. Simulnak a hullámok. Emese kinyitja a szemét.

– Ez nagyon nehéz volt – fújja ki halkan a levegőt.

– Közel már a gyermek – mondja Füvellő.

Most Szabolcs is Emese mellé húzódik. Simogatni kezdi a vállát. Emese válla Szabolcs tenyerébe simul. Valahogyan gömbölyűbb annál, hogy Szabolcs tenyere igazán körbe tudná fogni.

Sűrű, zavaros hullámok jönnek, és mennek. Emese arcán eltorzulnak a vonások. Összekuporodik, hangosan nyögve préseli ki a levegőt. Szabolcs fájdalmas arccal nézi. Emese nehezen bontakozik ki a kuporgásból.

– Ez nagyon nehéz volt. Úgy érzem, nem bírom már – lihegi a szavakat a nő. Homlokán gyöngyözik a veríték.

Füvellő hosszan simogatja Emese halántékát. A férfi beharapott ajkakkal figyeli a két asszonyt.

¬

Szabolcs megint a ház előtt téblábol. Lenéz a völgybe, figyeli az összeverődött aprócska embereket, és a hevesen gesztikuláló pöttöm szónokot. A hangja nem ér el idáig.

– Hadd mondjam el Önöknek, milyen fejlesztéseket tervezünk annak érdekében, hogy a Gyepü lakói is haszonélvezői legyenek Magyarország általános gazdasági növekedésének, természetesen igényeiknek megfelelő mértékben – szólnak a miniszterelnök szavai odalent a völgyben.

– Először is szeretném megerősíteni, hogy azt a különleges bánásmódot, amelyet az adó– és járulékfizetés tekintetében valósítottunk meg, a jövőben is változatlanul szeretnénk fenntartani. Röviden: Önök, a Gyepü lakói továbbra is mentesülnek a rendszeres befizetési kötelezettség alól. Ezzel is szeretnénk kifejezni, hogy a Gyepü népének bátor hozzájárulása az ország közös boldogulásához többet ér holmi adóforintoknál! – harsog a miniszterelnök, és diadalmasan körbenéz az egybegyűlteken. Ám szavai nem részesülnek semmiféle látható vagy hallható fogadtatásban.

– Mindehhez pedig azt szeretném hozzátenni – folytatja kissé óvatosabb hangon –, hogy a következő négy évben emelni kívánjuk az Önök számára elérhető egészségügyi szolgáltatások színvonalát. Az érintett önkormányzatokkal: Szolykafő, Mezőmagos és Bárd városokkal együttműködve jelenleg készítjük elő azt a szabályozást, amelynek értelmében a Gyepü minden lakója, közel tizennyolcezer személy, jogosult lesz ezeken a településeken igénybe venni az ambuláns és kórházi orvosi ellátást. Jelképes térítés ellenében.

A téren továbbra is csend honol, csak távolról hallatszik egy nyerítés. A miniszterelnök kíséretére pislog. Tőlük kap néhány bátorító bólintást.

¬

– Nem bírom sokáig – szólal meg Emese erőtlen hangon. Füvellő a nő mellett guggol, a párnák között. Rába is itt van. Homlokán összefutnak a ráncok.

– Nem bírom sokáig – mondja Emese újra.

– Lehet, hogy fel kellene emelkedni egy kicsit – néz Szabolcs Emesére. Egyik lábáról a másikra helyezi az egyensúlyát.

– Igen – szólal meg Füvellő. – Emelkedjünk fel!

Emese üggyel-bajjal Szabolcs karjára támaszkodik. Nyögések kísérik őket, ahogyan kilépnek a párnák közül. A pad felé botladoznak. Szabolcs lassan ereszti le Emesét a vászonnal borított, széles fafelületre.

– Kérek egy takarót! – reszket ültében a nő.

Szabolcs széthajtogat egyet a ládában heverő vásznak közül, és betakargatja Emesét.

– Erősnek kell lenned. Közel már a gyermek – érinti meg Füvellő apró mozdulattal Emese térdét.

– Nem bírok tovább ülni – feszül meg Emese. – Forduljunk meg! – kéri.

Szabolcs segít. Emese térde a padlóra, könyöke a padra kerül. És a nőt most egyszerre magával rántja valami.

– Jön a baba! – kiabál Emese.

– Jön a baba! – visszhangozza Szabolcs a szavakat.

Rába villámgyors mozdulattal kendőt terít a padlóra, Emese térdei közé. A szorításnak vége. Emesét valami húzza magával. Aztán tolja magától. Erősebb a nőnél. Emeséből mélyen szakadnak fel a hangok. Szabolcs ujjai a nő öklére záródnak. Odalent Füvellő kezei várják az érkezőt.

A kezek között apró fej bújik elő. Az apró fejet apró, szabályos test követi. Megérkezik a gyermek.

Kiabálás, sírás és mosolyok közepette. Ragacsosan. Gyönyörűen. Diadalmasan.

Szája rövid, félhangos kiáltásra nyílik.

– Látni szeretném – sóhajtja Emese.

Füvellő megemeli, és a lábak között előrecsúsztatja a babát. A gyermek ott fekszik a padra hajoló Emese karjaiban. Emese körbeöleli. Az arcuk nagyon közel kerül egymáshoz. A baba szemei nyiladoznak, Emese szemei félig lehunyva. Emese ajkai finoman megérintik a baba bőrét. A nyitott ajkak végigsiklanak az arcon, a nyakon, a vállon, a mellkason. Emese megszólítja a kisfiát. A baba válaszol.

Aztán Emese és gyermeke kicsit eltávolodnak. Füvellő kezében régi eszközök. Rába kendőt és tálat hoz. Gyakorlott mozdulatokat ismételnek. Halkan beszélnek egymáshoz és Emeséhez. Szabolcs megsimítja a nő halántékát.

Emese egyedül fordul meg a padon. Felemeli a térdeit. Arcán fáradtan sugárzik a teljes öröm. A párnák közé helyezkedik, mellén ott bújik a kisbaba. Emese tarkója alatt Füvellő karja a támasz.

¬

– Ahhoz, hogy közös terveink megvalósulhassanak, mindössze annyit kérek Önöktől, hogy járuljanak hozzá demokráciánk működtetéséhez! Ahogyan az elmúlt választások alkalmával, most is szavazókörzeteket állítunk fel a Gyepü határán, a szokásos helyeken. Kérem, április 14-én jöjjenek el! Hozzák el feleségüket, családtagjaikat, barátaikat is! És kérem, szavazatukkal tegyék lehetővé, hogy a békés egymás mellett élés politikáját folytató kormányzat maradjon hatalmon Magyarországon. Jöjjenek el, és szavazzanak a Magyar Értékek Pártja jelöltjére és listájára! – fejezi be beszédét a miniszterelnök.

Az egyik domboldalról tompa csattanás hallatszik. A szónok a hang irányába néz: mint ha egy lovast venne ki, kezében ostorral. A lóháton ülő férfi kisvártatva újra nagyot kanyarint a levegőben. Még egy csattanás érkezik a völgybe. Aztán még egy. És még egy. A téren is ostorok kerülnek elő; a hangzavar dübörgéssé erősödik. Talán üdvözlik? Talán fenyegetik? A miniszterelnök nem tudja mire vélni. Bizonytalanul emeli ég felé a két kezét.

– Tartsd meg! Tartsd meg!– kiáltja a begyakorolt köszöntést.

A téren tovább dübörögnek az ostorok. A miniszterelnök lehátrál a pódiumról.

¬

Szabolcs óvatosan behúzza maga mögött a ház ajtaját. Emese és a baba odabent alszik. Füvellő és Rába a nagyobb épületben pihennek, bár a férfi lelkére kötötték, hogy azonnal szóljon, ha szükségük van segítségre.

Szabolcs gondolatai viszont már máshol járnak. Vajon mit szólnak majd a riporterek, ha a barátnője elmeséli nekik, hogy kisbabája a Gyepün született? Mert hogy el fogja mesélni, az biztos. Vagy ha esetleg mégsem mondaná el, hát kiderítik majd maguktól! Alig múlik el nap, hogy valamelyik bulvárlapban ne látnák viszont magánéletük epizódjait.

Koller Emese, az imádott médiadíva, Vaday Szabolcs válogatott vízilabdázó barátnője, a Gyepün hozta világra gyermekét! Kell ennél szaftosabb hír? Emese kapni fog hideget is, meleget is, az biztos. A legszebb talán az lesz, amikor egy-egy régi kedves újságíró ismerős felelőtlen divatmajomnak állítja be Emesét és párját. Hiszen nem ő az első – Füvellőt például egyenesen a színésznő Hedwig Anikó, Emese barátnője ajánlotta, saját tapasztalata alapján. No jó, divathóbortról azért talán még korai lenne beszélni.

Aztán az autója jut Szabolcs eszébe. Biztos, hogy jó helyen parkol? A Gyepü őrei készségesen igazították útba a völgy bejáratánál, de a kijelölt beállóhely igencsak szokatlan volt. Közvetlenül az út szélén, a fák sűrű lombja alatt… Miután tegnap hajnalban Emese üggyel-bajjal kikászálódott a kocsiból, és sétálni kezdtek a bába háza felé, Szabolcs többször hátrapillantott még. Akkor jutott eszébe, hogy a telefonját is a kocsiban hagyta. Csak hát késő volt már visszafordulni.

 

Címkék: novella voks10 vendég a gyepün

1 komment

Vendég a Gyepün?

Holnap Kapitány 2010.04.10. 09:19

Hagyományokról sokat hallani. Hagyományőrzésről már kicsit kevesebbet. A hagyományőrző közösségek pedig tényleg ritkaságszámba mennek.

El tudnánk még képzelni, hogy valahol az ország peremén, a Gyepü vidékén úgy élnek az emberek, ahogyan sok száz évvel ezelőtt? Hogyan fogadná egy ilyen, valóban autonóm, ősi közösség az oda látogatókat?

Címkék: téma voks10 vendég a gyepün

Szólj hozzá!

Virágzik a Nagysár

Holnap Kapitány 2010.03.08. 12:17

Odakintről gyér lámpafény világít be a szobába, és hullik szét a takarók ráncai között. A két idős ember már az ágyban fekszik, a férfi még felkönyökölve babrál a kisasztalra helyezett rádió környékén.

– Az évszaknak megfelelő árhullám levonulását a Nagysár további feltöltődése kíséri – hallatszik a hangszóróból. – A zöldár várhatóan jövő héten tetőzik, a tavaszi virágzás a Nagysáron ezt követően nyolc-tizenkét héten keresztül tart majd. A régió iskoláiban esedékes tanítási szünet holnaptól kezdődik meg.
– Tanítási szünet – ismétli meg önkéntelenül az öreg, aztán arra fordul, amerre a sötétben felesége ágyát tudja.
– Holnap ki is ladikázhatnánk – szólal meg hangosan.
– Milyen hosszú időre? – kérdezi a női hang a sötétben.
– Kint maradhatnánk a virágzás végéig... – dörmögi az öreg.
– Azért még a ladikon szeretnék visszajönni – vágja rá a felesége, szúrósan.
– Ha végre elfelejtenéd… – sóhajt a férfi. Egyszer ragadtak odakint, annak is vagy tíz éve már. Az asszony mégsem mulasztja el ezt minden alkalommal az orra alá dörgölni.
– Jól van – hagyja rá a nő. De azért csak nem szeretné, hogy még egyszer a gyerekeknek kelljen terepjáró autót küldeni értük. És még úgy is csak üggyel-bajjal tudtak kivergődni a nyári lápból.
– Az idei évben is nagy számú látogatót várnak a tavaszi virágzásra – folytatja tovább a rádió – A természet szerelmesei, valamint a horgászok és madarászok mellett könyezetvédelmi szakembereket is fogadnak a Körösök és a Berettyó mentén. A küszöbön álló konferencia-sorozat…
– Kapcsold ki már, légy szíves – kéri nyűgös hangon az asszony.
Egy kattanás után csend lesz a szobában.
*
Egymás mellett baktatnak a tavaszi hűvösben. A férfi kezében degeszre tömött sportszatyrok, az asszony méretes kosarat cipel. Időnként nagyot szusszanva helyezik őket a járda szélére, hogy rövid pihenő után még nagyobb fujtatással veselkedjenek neki a hátra lévő gyalogútnak.
– Ennyi kacattal kihúzzuk akár télig is – nyögi félig zsémbelődve, félig tréfálkozva az öreg az egyik megállóban. Inge ujjával törölgeti a homlokát. Mindenfelől friss víz illatát hozza a szél.
– Biztos, ami biztos – válaszol hasonló hangon a nő. – Na, induljunk csak!
Tovább lépegetnek a keskenyedő járdán: elöl az öreg, mögötte a felesége. A külváros utcáit róják, a csónakkikötöhöz közeledve egyre sűrűbb forgalomban.
– Nézd csak, az Öreg pákász már kinyitott – mutatja az asszony a mellékutcából kianyarodó kisteherautót, rajta a fogadó nevével.
–Akkor most kiraknám ide az út szélére a két hónapra csomagolt konyhai alapanyagokat – mondja a férfi, és a móka kedvéért lódít egyet a csomagon. – Jaj, a keservit! – csapja le a földre ugyanazzal a mozdulattal, és a könyökét kezdi tapogatni.
– Vigyázz a magadra, vénember! – hangzik a csúfondáros biztatás az asszony szájából. – Ki fog így kievezni a tanyára?
Az öreg hátrasandít, és nyögve emeli meg újra a táskákat.
– Ne félj, vén banya, ma estére ott leszünk – nyöszörgi a súly alatt.
Az utca végében már látja a kikötői sürgés-forgást, lassacskán fülébe érnek a hangok is. Szaporázni kezdni a lépteit, az asszony szorosan követi. Köszönnek jobbra, köszönnek balra: ismerősöket üdvözölnek, akik ugyanúgy méretes cókmókkal tartanak a vízpart felé.
– A szomszédot láttad már? – kérdezi az asszony, mikor nagy nehezen saját stégjükhöz vergődnek a a forgatagban.
Az öreg a fejét ingatja.
– Nem. De úgy látom, holnapra az összes nyugdíjas a vízre költözik – néz körül a nyüzsgő parton.
*
A ladik a Nagysár vizén ring, benne a két öreg meg a csomagjaik. A férfi tempósan lapátol, szinte hangtalanul siklanak. Még csak két órája hagyták el a kikötőt, de a bokrok és fák közötti, vízzel borított labirintusban már régen elveszett a város.
A sodorban haladnak – igaz, a Nagysáron szinte semmi sem érezhető a víz mozgásából. Ilyen idő tájt a Körösök és a Berettyó vize fél megyényi területen árad csendesen. Ameddig a láthatár elér, bokrok és fák sarjadzó levelei lengenek a szélben. Napokon belül kipattannak az első rügyek, és tavaszi virágzásba borul a vidék. Kevéssel később hazaérkeznek majd a vándormadár-csapatok.
És persze jönnek az emberek. Jönnek, hogy napokat-heteket-hónapokat töltsenek a Nagysár birodalmában. Jönnek, hogy magukba igyák az áradó folyók leheletét. Többségük halk futású ladikkal tart a vízivilági tanyák felé, de néha berregés is felveri a nádast. A Nagysáron működő vendégfogadók és szanatóriumok számára engedélyezett a motorcsónakok használata.
Az égen sebesen vonulnak a felhők. Amikor eltakarják a napot, az asszony összébb húzza magán a kendőt. Estére fognak megérkezni a tanyára. A házikó a családjától maradt, annak idején még a nagyszülei használták, de úgy mesélték, örökségként szállt már rájuk is. A gyermekfejjel itt átélt élményekre a kamaszévek emlékei rakódtak, aztán következtek a fiatal házasként a Nagysáron töltött idők. Férje a rajongásig megszerette a vidéket, igazából neki köszönhető, hogy nem maradtak el a tanyáról. Valaha persze velük tartottak a gyerekek is… De úgy tetszik, réges-régóta már, hogy az asszony és férje óta újra kettesben járják a Nagysár vizeit.
Hosszan haladnak a vízinövények ligetében, mígnem nyílt víztükör bontakozik ki a ladik orra előtt: a Pákász-öböl bejáratához értek. Errefelé valódi segítőjükké válik a Nagysár sodrása. Az öreg a vízbe engedi a lapátot, kényelmes mozdulatokkal kormányoz vele. A ladik ráérősen sodródik a tágas öbölben, az utasok előtt lassacskán bontakozik ki a bozóttal dúsan benőtt homokpad. Nincsenek egyedül. A vízen közel és távol még kistucat csónak használja ki az áramlatot, hogy a sziget, és a rajta megbúvó csárda felé igyekezzék.
Tudta persze a fogadós öregapja is, hol lesz a legjobb pihenőhely a Nagysáron átutazók számára.
* 
– Feri bátyámék az árral együtt érkeztek idén is – támasztja a fogadós a pultra húsos karjait. – Mire lesz szükségük?
– Egyelőre két halászlére, meg egy kis szilvapálinkára – válaszolja az öreg. – A többit összeírtuk erre a cetlire – nyújtja át az összehajtogatott papírlapot a fekete deszkák fölött.
– Húsz kiló liszt, az rendben – mormolja a fogadós. – Zsírt is tudok adni. A paprika még nem érkezett meg, azt maguk után küldjük majd pár napon belül.
– Jól van, valamennyit mi is hoztunk magunkkal – nyugtázza a férfi. – Rakják csak össze a csomagot, abból ami van.
A fogadós bólint, vendége visszalép az asztalok közé. Ismerősen gyűrött kabátok fedik a görnyedt hátakat, ismerősen erezett kezek markolják a gőzölgő tányérok szélét. A csárda első vendégei most is az öregek.
– Nocsak, szomszéd! – üdvözli egy reszelős hang a férfit, megtaposott horgászkalap alól.
– Jó napot! – köszön vissza az ember. – Mi hír maguknál, a kis vizen?
– Mjad holnap beszámolok róla – hunyorít fel az asztalnál ülő. – Télen nem jártam odakint. Hát maga?
– Olvadáskor megfordultam a háznál. Megnéztem, kitartottak-e a gerendák a méteres hó alatt.
– No, és áll még a tető?
– Ezt a telet is kihúzta – mondja az öreg. – A kis víz felé nem tudtam menni, örültem, hogy a fiammal a mi házunkhoz is kivergődtünk.
– Hát a fiát meg hogy vette rá? – tolja feljebb a kalapját a másik.
Az öreg krákog egyet, és megcsóválja a fejét. Megáll egy pillanatra, mint ha mondani akarna valamit. Aztán csak bosszúsan legyint. Kézmozdulatára lassú bólintás a válasz. Az öreg leeresztett vállakkal lép tovább.
– Zsigával beszéltél – fogadja a felelsége, amikor visszaérkezik az asztalhoz.
– Vele – hagyja rá a férfi.
– Lóriról kérdezett – teszi hozzá az asszony, kis szünet után.
– Sűrű ez a rohadt füst – mordul vissza férfi.
*
Lassan kúsznak a vizen a délután percei. A ladik a nádszigetek útvesztőjében araszol.
– Olyan furcsa ez a rész – szólal meg az asszony.
– Minden évben más – evez tovább a férje – Északkelet felé kell tartanunk, az biztos – mondja még.
– Mióta nem találkoztunk már senkivel? – firtatja tovább a nő.
Az öreg hallgat, és nagyokat húz a lapáton. Szél borzolja víztükröt, ami sokáig az égbolttal együtt szürkül, majd a felhők alá bukó nap tiszta sugarainak színében kezd játszani. Kisvártatva újra nyílt vízre érkeznek. Innen több vágáson is folytatható az út a nád között.
– Jobbra érdemes mennünk, az lesz a legrövidebb – mondja a férfi.
– És ezt honnan tudod? – emeli fel hangját az asszony.
– Negyven éve mindig odatalálunk, most sem fogjuk eltéveszteni – érkezik a dörmögő válasz.
– Megvetted legalább az idei térképet az Öreg pákásznál? – folytatja a nő.
– Azt nem. De negyven éve mindig odatalálunk. Most sem fogjuk eltéveszteni – ismétli meg a férje, miközben jobbra fordítja a ladik orrát.
– Hagyd már ezt abba! – csattan fel a nő. – Megint kirángattál ide! Miért nem tudtunk egy hetet várni, amíg mások bejárják a vizet?
Az öreg nem válaszol. Nekidől a lapátnak, a ladik meglódul a helyesnek vélt irányban. Egy ideig még gyorsul a menetet, aztán egyszer csak köhécselésbe fulladnak a dühödt evezőcsapások. A férfi felesége felé löki az evezőt, és a padra kuporodik.
– Meddig akarunk még kijárni a zöldárba? Mi kell ahhoz, hogy észrevedd, nem nekünk való már ez? – kiabál az asszony.
A ladikot köhögés rázza, céltalanul sodródik a gyenge áramlatban.
*
Erős a szürkület, alig látni már a vizen. A környezet mégis megnyugtató: a göcsörtös, csupasz koronájú fákkal benőtt zátony régi ismerőse a két öregnek. Az evezőt az asszony vette át, férje sötét rakományként gubbaszt a padon. Aztán lámpát gyújt a ladik orrában, és akadozva beszélni kezd.
– Most télen arra gondoltam, mi lesz a házzal, ha mi már jövünk – mondja felesége felé fordulva a sötétben.
– A gyerekeké lesz. Mit akarsz még? – válaszol fakó hangon a nő.
– A gyerekeké – visszhangozza keserűen az öreg. – Lóri alig várja, hogy megszabaduljon tőle. Csak ezért jött ki velem januárban. Azt akarta látni, többet kaphat-e érte pár fillérnél.
– És mit tehetsz? – kérdezi a nő, csendesen. – Adj neki szabad kezet – meríti a vízbe a lapátot.
– Fannival háromszor találkozunk egy évben – folytatja a férje. – A gyerekei inkább eljárnak, mint ő. De tavaly húsvétra már ők sem jöttek el.
– Mégis, mit vártál? – teszi fel a kérdést a nő.
Szomorú dünnyögés a válasz.
*
– Nézd már, mi az? – tápászkodik fel az öreg a ladik orrában, amikor az utolsó fordulót követő sötétben sejthetővé válik a part és a tanya.
A parton valami világít. Semmi kétség: tűz ég. Tüzet raktak a ház előtt!
– Ki az ördög az? – emeli fel a hangját a férfi. – Mit művelnek?
– Add ide azt a lapátot! – szól a feleségének.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezi az asszony, miközben férje eloltja a fényt a csónak orrában, és fordít egyet a ladikon.
– Csitt! Szeretném látni, mi történik ott – mondja fojtott hangon az öreg. Meredten figyel a tanya felé, és a sziget csúcsán sűrűsödő bozótba kalauzolja a csónakot.
Kőhajításnyira kerültek a vízitanyához. A ház előtt halványan lobog a tűz. Körülötte három alak üldölgél, nyársakat tartanak a parázs fölé. Arcukat megvilágítja a vöröses fény.
– Kik ezek? – hunyorog az öreg.
– Nézd már meg jobban te is! – fordulna hátra, amikor felesége kezét érzi a vállán.
– Hát nem ismered meg őket? – hallja az asszony hangját.
– Hogyan ismerném meg? Te talán jól ellátsz odáig? – kérdez vissza ingerülten a férfi.
– Őket megismerem – mondja a felesége.
– Kamaszok… – dörmögi az öreg. – Ha jól látom, fiatal gyerekek.
– Jól látod – hajol mellé az asszony. – A mi gyerekeink.
 

Címkék: novella virágzik a nagysár

Szólj hozzá!

Virágzik a Nagysár?

Holnap Kapitány 2010.03.04. 10:19

Tavaszi szél vizet áraszt... Azt a vidéket, ahol ma Magyarország térképén a Sárrét vagy Nagy-Sárrét felirat olvasható, néhány száz évvel ezelőtt egyszerűen csak Nagysárnak hívták. Akkortájt még valóban a szabadon vándorló víz alakította a vidéket, a berek adott otthont az élővilágnak és az embereknek is.

Vajon végleg elveszett ez a gazdagság? Hogyan őrizhettük volna meg?

Erről szól a következő mese.

Címkék: téma virágzik a nagysár

Szólj hozzá!

A Tétényi-tó

Holnap Kapitány 2010.02.15. 21:53

A vibráló víztükör túloldalán valószerűtlenül távolinak tűnik a csepeli part. A párás fényekben Máté hunyorogva próbálja kivenni a szállodasort. Inkább csak tudja, mint látja: a luxustoronyok ott magasodnak, amerre az apja is mutatja őket. Máté tekintete a sziget csúcsa felé siklik, visszaszökken a tó északi öble fölött, és a budafoki szőlőhegyeken állapodik meg.

– Gyönyörű, ugye? – szólal meg a fia arcát figyelő középkorú férfi. – Mindig az jut az eszembe róla, amikor gyerekkoromban a csopaki domboldalról gyönyörködtem a panorámában.
– Amikor még vitorláztatok a Balatonon? – néz fel az apjára Máté.
– Igen – válaszolja a férfi. – Remélem, egyszer még te is hajóba tudsz szállni Füreden – teszi hozzá hosszú szünet után.
*
A Tétényi-tó mesterséges vízfelület Budapest déli határában. Hosszúsága 14 km, legnagyobb szélessége 4,5 km, területe mintegy 39 km2, ezzel Magyarország harmadik legnagyobb tavának számít. A tó a Duna halásztelki zsilipnél történő duzzasztásával keletkezett, budai oldalról a Tétényi-fennsík és a budafoki hegyek természetes lankái, a Csepel-sziget irányából gát– és töltésrendszerek határolják. Átlagos vízmélysége 5 m. A Tétényi-tó növény- és állatvilága elsősorban a budai tópart alsó szakaszán jelentős, ahol homokpadok, nádasok és ártérti erdők alakultak ki, számos védett madárfaj számára teremtve szálláslehetőséget. (A Tétényi-tó és környéke – Idegenforgalmi kalauz. Pannon Glóbusz Kiadó, Budapest, 2010.)
*
Máté és az apja a fennsíkon tartanak a tópart irányában. Maguk előtt tolják a kerékpárt. A magasan hajladozó fűben élénk színű virágok nyílnak, és mindenfelé zizeg, zsong a nyár.
– Apa, szálljunk már föl! – kéri Máté.
– Majd ha elérjük az utat. Tudod, hogy igazából fel sem szabad jönni ide kerékpárral – érkezik a válasz. – Már mindjárt ott vagyunk – teszi még hozzá Máté apja.
Kevéssel később tényleg elérik a földutat. Máté már a nyeregben, az apja követi. Az út eleinte göröngyös, de legalább lefelé vezet. Aztán kisimul a talaj, és nőni kezd a tempó. Kisebb madárcsapat rebben fel a lejtőn viharzó kerékpárok előtt.
– Lassíts, lassíts! – kiabál a férfi.
Máté fékez egy picit. Így könnyebb lesz kikerülni a kanyarban várakozó túrázókat.
– Kösz! – rikkant oda nekik.
– Elnézést – igyekszik kiköszörülni a csorbát az apja, aki pár másodperccel később húz el a csapat mellett. A látszat kedvéért egy pillanatra összeráncolja a homlokát.
Pár perccel később már ő is felszabadultan integet a nemzeti park kijáratánál posztoló őrnek.
*
A Tétényi-tó szervesen kapcsolódik a Budakörnyéki Nemzeti Parkhoz, bár nem része annak. A tavat határoló Tétényi-fennsík a nemzeti park magterületéhez tartozik, élővilága fokozottan védett, egyes részei csak engedéllyel látogathatók. A fennsík a park tó felőli bejáratától közelíthető meg legkönnyebben, az itt működő információs központ munkatársai szakszerű idegenvezetést biztosítanak. A parkban történő táborozáshoz előzetes engedély beszerzése szükséges.
*
A gondozott kertek előtt egyre sűrűsödnek a parkoló kocsik. Máté és az apja már közel járnak a vízparthoz.
– Melyik részre megyünk? – fordul hátra Máté a nyeregből.
– Keressünk olyan helyet, ahol kicsit kevesebben vannak – válaszol a férfi. – De az nem lesz könnyű – teszi hozzá, inkább csak magának. Tudja, hogy Máté töviről hegyire ismeri a sok kilométeres nyugati partszakaszt, az összes platánsorral és bokorlabirintussal, csúszdával és röplabdapályával, büfével és fagylaltossal együtt.
– Az olimpiai kikötő mellett jó lesz? – kérdez újra Máté.
– Persze – feleli az apja. – Szóval akkor nem fürdéssel, hanem egy sörrel hűtjük le magunkat? – kiabál nevető hangon előre.
Máté visszavigyorog.
*
A Tétényi-tó kedvelt üdülőhely, mely az év minden szakában várja a vendégeket. A legmelegebb nyári napokon százezernél is több felfrissülni vágyó látogató keresi fel a tavat, akik elsősorban Budapestről és a környező településekről érkeznek. A tó mindkét partszakaszán egybefüggő, füves és homokos strandterületek találhatók: a gyorsabban mélyülő budai oldalon elsősorban a vízisportok szerelmesei keresik a kikapcsolódást, míg a sekélyebb vízű, változatos szálláslehetőségekkel ellátott csepeli part a nyaralni vágyó családok számára nyújt ideális környezetet. A természet kedvelői és a horgászok a déli öbölben hódolhatnak szenvedélyüknek.
*
– Anyádnak nem kell elmesélni – tolja Máté elé a söröspoharat az apja. A hangjába most egy csipetnyi komolyság is vegyül. – De ennyi azért belefér ebbe napba.
Egyszerre kezdik inni a sörüket: Máté a poharat, apja a korsót emeli a szájához.
– Te mikor ittál először sört? Úgy értem, hány éves korodban? – méregeti Máté az apját az első kortyok után, rosszul leplezett fintorgással.
– Hát… Fogalmam sincs – érkezik a válasz. – Azt tudom, hogy megszédültem tőle. Arra tisztán emlékszem – teszi le a korsót a féri.
Máté közben újra nekiveselkedik. Az apja a válla fölött figyeli a kikötőben zajló jelenetet: egy vörös lángnyelvekkel festett vitorlás fut ki a vízre, élénk ováció kíséretében. A hangokra Máté is megfordul.
– Új ez a ladik? – kérdezi az apját. – Mert én még nem láttam a kikötőben.
– Ladik? Mi az, hogy ladik? – méltatlankodik a férfi. – Hogyan nevezhetsz egy ilyen gyönyörű 70-es cirkálót ladiknak?
– Ja, bocs, tudom, hogy a Balatonon minden ladikot hajónak illett hívni – rázza meg Máté sűrű hajfürtjeit. – De én hadd hívjam inkább ladiknak ezt a hajót, oké? Tudod, boat és kész – függeszti apjára a tekintetét.
A férfi csendben marad. Együtt figyelik, ahogyan a ladik vitorlát bont a dombok felől érkező friss szélben.
*
A Tétényi-tó körüli kulturális kínálat egyik legfontosabb színtere az olimpiai kikötő. A dunai vízisportok központjának számító marina és a hozzá tartozó partszakasz a vitorlás– és motorcsónakversenyek központja; helyszínt ad az idénynyitó és –záró báloknak, valamint állandó szabadtéri programokkal fogadja a látogatókat. A szezon kiemelkedő eseménye az augusztus végi Olimpia-fesztivál, és az azzal egy időben megrendezésre kerülő Nagytétény-emlékhét.
*
– Egyébként ti itt voltatok az olimpián? – kérdezi Máté.
– Mi az hogy! – vágja rá az apja. – Mondjuk elég kis gyerek voltam, de Kálmán bácsiék kihoztak a vitorlásversenyekre. Volt, amit a fennsíkról néztünk végig. Azt még jobban élveztem, mint a kikötőt. Az egész vizet be lehetett látni – magyarázza lelkesen a férfi. – Azt tudod egyébként, hogy Kálmán bácsi versenyzőként is majdnem elindult?
– Tényleg? – nyílnak nagyra Máté szemei.
– Bizony ám! Addigra pár éve már csak levezetésként versenyzett, de úgy gondolta, hogy az olimpiára még utoljára összekapja magát. El is indult több válogatón, és csak egy hajszállal csúszott le a részvétel jogáról. Star 70-esben hajózott különben – mondja Máté apja. – A vicc az egészben az, hogy miután a vizen nem sikerült kvalifikálnia magát, elkezdett a nemzetközi szövetségben lobbizni azért, hogy Magyarország a házigazda jogán kapjon még egy kvótát, vagyis indulhasson még egy magyar versenyző.
– És? – noszogatja türelmetlenül Máté az apját, miután az elhallgatott.
– Semmi. Természetesen Magyarország nem kapott több kvótát. Még Kálmán bácsi kedvéért sem. Csak azért mondtam el az egészet, hogy egy kicsit jobban megismerd a nagybátyámat – húzódik félmosolyra a férfi szája.
Máté bólogat. Már a sokadik hasonló történetet hallja a nyughatatlan Kálmán bácsiról. A nagybácsiról, aki valaha a család fekete bárányának számított. Persze most már nemigen mozdul ki a tévé előtti karosszékből.
– Na gyere, apa, menjünk be a vízbe! – szólal meg Máté hirtelen, és felpattan.
A férfi nyögve tápászkodik fel az asztal mellől. Megrázza magát, és fia után siet a tó partján hosszan elnyúló szabadstrand füvén.
*
A Tétényi-tó születése az 1964-es budapesti nyári olimpiai játékokhoz köthető. Az olimpiai vizisportok helyszínének kiválasztását éles vita előzte meg, melyben az eredetileg kijelölt, és hagyományosan alkalmasnak tekinett Balaton támogatói végül alulmaradtak a dél-budapesti mesterséges Duna-tó kialakításának híveivel szemben. A Tétényi-tó pártfogói a Balaton bizonytalan szélviszonyaival, illetve az 1950-es évek elejétől erősen ingadozó, apadó tendenciát mutató vízállás kockázatával érveltek, valamint a Budapest közvetlen közelében kialakítható sport- és üdülőcentrum hosszú távú előnyeire hívták fel a figyelmet. A sikeres olimpiai rendezés, és az azóta eltelt évtizedek tapasztalatai bizonyították elképzeléseik helyességét: a rendkívül bonyolult és költséges beruházás kevesebb mint húsz év alatt megtérült, miközben a város és az ország egyedülálló kinccsel gazdagodott. A Tétényi-tó létrehozása indította el a budapesti és budapest-környéki Duna-szakaszok máig tartó rehabilitációját, melynek köszönhetően a városlakók ismét közeli kapcsolatban kerülhetnek a lakóhelyük szomszédságában húzódó folyammal.
*
– A búvárkodást sosem próbáltad? – kérdezi Máté az apját, miközben a parttól távolodva úsznak.
– Nem. Miért? – kérdez vissza Máté apja, tempózás közben.
– Csak mert láttam itt a kikötőben azt a búváriskolát – bugyborékol Máté. – Nyolc óra felkészítés után megkapod a bizonyítványt, és társsal együtt merülhetsz. Itt a tóban is szerveznek merüléseket. A romokhoz is.
Máté apja ütemesen bukik le a víz tükre alá, és merül fel onnan. Közben lassan, szünetekkel beszél.
– Nem tudom, ez kimaradt. Pedig érdekes a víz alatti világ, már amennyit láttam belőle. Például a romokat, üvegfenekű hajóból. Egyik szeptemberben eljöttünk az éjszakai emlékútra. Reflektorokkal világították meg őket. Baromi látványos volt. De lemerülni, az valahogy kimaradt eddig.
– Én azért kipróbálnám – mondja kis csönd után Máté, és a hátára fordulva méregeti a partot.
– Valamelyik barátoddal beszéltetek róla? – kérdezi az apja. Aztán nem is várja meg a választ, azonnal folytatja. – Jól van, végül is miért ne nézhetnénk be az öreghez? Lassan amúgy is visszafordulunk, nem?
*
A Tétényi-tó területének elárasztásáról 1960-ban született meg a döntés. A feltöltés három ütemben történt: a tó 1962-re érte el végleges kiterjedését. Ezzel párhuzamosan zajlott a partszakaszokra tervezett olimpiai létesítmények kialakítása. Az 1964-es játékok megnyitására a tó és környezete teljes pompájában díszelgett. A korabeli felvételek és leírások tanúsága szerint az újszülött tó szépsége, a csepel-szigeti és tétényi természeti környezet viszonylagos érintetlensége a versenyzők és a közönség osztatlan csodálatát nyerte el.
*
– A vitorlásversenyek megnyitóján is kint voltatok egyébként? – kérdezi Máté. Apja törülközőjén ül, és az olimpiai kikötő felé bámul.
– Úgy emlékszem, a megnyitót kihagytuk – húzza össze szemét a férfi. – Legalábbis engem nem hoztak el. Gondolom, utólag hálát adtak az égnek, hogy otthon maradtak, vagy legalábbis engem otthon hagytak.
– Aha – bólogat Máté, és tovább bambul a kikötő felé.
*
Jól ismertek a Tétényi-tó felavatását megzavaró események, melyek árnyékot – igaz, múló árnyékot – vetettek a budapesti olimpia indulására. Az egykori Nagytétény község megmentéséért küzdő polgári aktivisták nem nyugodtak bele szeretett településük elvesztésébe. Fájdalmuknak erőszakos módon adtak hangot: a versenyek megnyitójának előestéjén a biztonsági intézkedéseket kijátszva kishajójukból olajjal árasztották el az olimpiai kikötő területét, és lángokba borították a marinát. Bár a tüzet viszonylag hamar sikerült elfojtani, a lángok között a kikötő személyzetének két tagja súlyosan, többen, köztük magyar, német és olasz versenyzők könnyebben megsebesültek. Több olimpikon hajójában jelentős károk keletkeztek. A szerencsétlenül járt versenyzőknek társaik siettek segítségükre, így vált lehetővé, hogy a vitorlásversenyek rendben lebonyolításra kerülhessenek. Ez a nagylelkű, a coubertini eszme jegyében fogant gesztus védjegyévé vált a budapesti játékoknak.
Idővel a tüzet okozó tiltakozók közül többen szintén megbecsült tagjaivá váltak a Tétényi-tó körüli civil közösségnek. Az akciót vezető Braun Endre kezdeményezte az évenkénti Olimpia-fesztivál tőszomszédságában megrendezésre kerülő Nagytétény-emlékhetet, melynek keretében az egykori település még élő lakói és leszármazottaik mutatják be Nagytétényt az érdeklődőknek. A tó mélyére süllyedt városka egyes épületei üvegfenekű hajóból is megtekinthetők.
*
– Hány éves a fiú? – méregeti a szikár öregúr Mátét.
– Tizenöt – válaszol Máté az apja helyett. Figyelmét a szoba falait borító plakátok kötik le: a víz alatti felvételeken növények telepednek a sziklákra, ágaik között átdereng a fény.
– Na, jól van akkor. Legyenek szívesek ezt a jelentkezési lapot kitölteni. Az ön adataira és aláírására is szükség lesz – mondja az öregúr.
– Tudja mit, adjon nekem is egy lapot – néz fel a papírból Máté apja, kezében a tollal.
Az öregúr arcán széles mosolyra húzódnak a ráncok.
– Maga is bugyogni szeretne? Lehet, sőt, örömmel veszem – mondja. – Van szenior-tagozatunk… Persze csak ha nem sértem meg a kedves ügyfelet – teszi hozzá.
Máté és az apja kötelességtudóan róják a sorokat.
– Csak nem idevalósiak? – szólal meg egyszerre az öreg.
– Balatoni a család – ingatja Máté apja a fejét.
– Akkor maguk sem keveset vesztettek – találkozik Braun Endre tekintete Máté apjáéval. Egy pillanatra csönd támad. – Na, jöjjenek. Ha minden jól megy, jövő héten körbevezetem magukat a Szentháromság téren, és megnézzük a templomtornyot is. A harangot megmentettük, az itt áll az udvaron. Talán már látták.
 

Címkék: novella a tétényi tó

Szólj hozzá!

A Tétényi-tó?

Holnap Kapitány 2010.02.13. 22:45

Olimpiát Budapesten! ...de mikor is? Pár évvel ezelőtt 2012 volt a céldátum. Most 2020-ról szól a kampány, íme: www.budapestiolimpia.hu.

És vajon hogyan festene az a Magyarország, amely már 1964-ben megrendezte az olimipiai játékokat?

Létezik-e eredmény áldozat nélkül? És mekkora áldozatot kell hozni egy ilyen léptékű eredményért?

Hamarosan érkezik egy lehetséges válasz. Addig is, talán tényleg érdekes eljátszani a gondolattal: milyen is lenne, ha már régen túl lennénk valamin, ami most a célok céljaként lebeg a szemünk előtt?

Címkék: novella téma a tétényi tó

Szólj hozzá!

Kristálypark

Holnap Kapitány 2010.02.10. 10:30

– Megvan! Megvan! Megvan! – kiabálja szinte önkívületben a felgyűrt ingujjú férfi. Kopasz homlokán gyöngyözik a veríték. – Gyerekek, megvan! Kilenc szavazat különbséggel miénk Veszprém! Megvan! Megvan!

– Engedj oda! Hadd lássam! – tolakodik a számítógépes képernyő elé egy karcsú hölgy. – Tényleg megvan…! Megvan Veszprém! – visít fejhangon. – István hol van ilyenkor? Kerítsétek elő azonnal Istvánt! – kiabálja a terem közepe felé.
Az országgyűlési választások törvény szerinti harmadik, rendes újraszámlálási fordulójának estéjén zsúfolásig megtelt a Stefánia úti bálterem. A hölgy szinte reménytelen küzdelmet folytat, hogy átverekedje magát a pártaktivisták és a kiszolgáló személyzet hullámzó tömegén.
– István! – fut végig a kiabálás a fejek fölött. – Pokol István! Pokol István! Megvan! Megvan!
Odabent, a műmárvány csempével kirakott vécéfülkében nem sokat hallani a kiáltozásból. A zárt ajtón beszűrődő folyamatos moraj inkább csak aláfesti a mennyezeti hangszóróból szóló rádióadást.
– …Székesfehérvárott még tart a szavazatok feldolgozása, de úgy látom, Veszprémben megszületett a végeredmény – így a rádió.
A vécén görnyedő alak görcsös mozdulattal billenti félre a fejét.
– Igen… – folytatja a hangszóró. – Veszprémben az értékpárti Pokol István szerzett mandátumot a demokrata Fullajtár Dóra előtt. Az újraszámlálás után megnyugtató, kilenc szavazatnyi előny rajzolódott ki Pokol javára… Az értékpárti koalíció pillanatnyi többsége így három parlamenti mandátum.
Pokol István eltorzult arcán átrendeződnek a vonások
– Megvan! – préselődik ki a hang az ajkai közül, alig hallhatóan. – Megvan! Megvan!
Hirtelen dörömbölés rázza meg a fülke ajtaját.
– István! Itt vagy? Bent vagy? – kiabál be egy női hang.
– Vagyok – igyekszik összeszedett hangon válaszolni Pokol. – És már hallottam.
*
– Drágám! Ez csodálatos! – pislog hatalmasakat az asszony, amint bezárja férje mögött a lakásajtót. – Ez olyan csodálatos!
– Igen – válaszolja István. Zakója gyűrött, ingnyakán kis szakadás, de a szürke szemekből küldött mosoly valódinak tűnik. – Főznél, kérlek, egy zöld teát? Azt hiszem, jól esne.
– Hát persze – válaszolja édes hangon Gizella. – A vizet már fel is tettem forrni… Hogy érzed most magad, drágám?
– Köszi… Megvagyok. A kaszinótojás meggyötört egy kicsit az este – mondja a férfi, ahogy elhelyezkedik a karosszékben. Lábán még mindig ott a cipő. – Amikor kiderült, hogy nyertem, a vécére is utánam jöttek… Aztán alig tudtam szabadulni.
– Jaj, szegénykém… – fordul aggódó mozdulattal hátra a nő. – De azért még nincs olyan késő. Csak fél kettő. Az előző forduló után csak hajnalban keveredtél haza.
Halk mormogás a válasz.
– Itt a teád, drágám – hozza be porcelántálcán a csészét az asszony, és a kanapé szélére telepszik. Elragadtatva nézi, ahogyan a férje kortyolgatni kezdi az italt. – Olyan büszke vagyok rád! Olyan büszke vagyok rád, tudod?
István lassan bólogat.
– Olyan régóta vártunk már erre… Ugye most tényleg megváltozik az életünk? – kérdezi Gizella, biztató tekintettel.
– Az meg – mondja a férfi. – Jövő héten költözünk.
– Már a jövő héten? De hát hová? – csodálkozik az asszony.
– Hová? Természetesen a Kristályparkba – válaszolja a férfi, és leereszti a csészét.
– A Kristályparkba? – emelkedik meg az asszony a karfán. – Ezt nem mondod komolyan, ugye?
A férfi feleségére szögezi szemeit.
– Gondolod, hogy volna kedvem ezzel viccelni? A legkomolyabban mondom. A Kristályparkba költözünk.
– De hát… De hát… – kapkod levegő után Gizella. – Miért nem válaszhatunk magunknak másik lakást? Vagy miért nem maradhatunk itt…? Szeretem ezt a házat! – teszi hozzá, színpadiasan nekikeseredve.
– Muszáj a parkba költöznünk – mondja a férj. – Ez a jogszabály. Korábban lehetett választani, de ettől a ciklustól kezdve minden parlamenti képviselőnek kötelező beköltöznie. Tavasszal bővítették a parkot, már ott áll a százharminc lakás.
– Ezt nem mondtad! Ezt nem akarom! – a nő hangja most már valóban feldúlt.
– Ne mondd, hogy nem tudtad! – csattan fel a férfi – Elmondtam neked aznap, amikor megszavaztuk a törvényjavaslatot. Mire figyeltél akkor? Nincs kivétel, minden képviselő a parkban fog lakni!
– A Kristályparkban? – az asszony sápadt arcát lassan elönti a vér. – Padlótól a plafonig tartó üvegablakok mögött? Az ablak túloldalán hemzsegő újságírókkal? Kötelezően előírt látogatási órákkal, amikor bárki bejöhet hozzánk, aki éppen arra jár?
– Na ugye, hogy tudod – húzódik el a férfi szája.
– Száztíz négyzetméteren? Egyetlen háztartási alkalmazottal? Hát nem! Nem! – csap Gizella a karfára.
István hátradől a fotelben.
– Hagyd ezt abba, kérlek – mondja halkan.
– Ne csitítgass! Nem! Ezt nem vállalom!
– Rendben. Nektek nem is kötelező beköltöznötök – mondja a férfi, leheletnyi csend után. – Csak nekem kell ott laknom, amíg képviselő vagyok. Igényelhetek apartmant is. Ti hárman pedig itt maradtok. Ha már úgyis annyira megszeretted – teszi hozzá gunyorosan.
– Szemét – sziszegi Gizella.
*
– Szia – szól bele fojtott hangon a telefonba a nő. – Örülök neked – mondja, anélkül, hogy megvárná István első szavait.
– Szia, Angéla. Jó, hogy felvetted – mondja a vonal túloldalán a férfi, aztán csendben marad.
– Mi történt? Azt hittem, hajnalig fogtok ünnepelni – ül fel a nő az ágyában.
– Nem bírtam. Hazajöttem, és sikerült jól összevesznem Gizellával. Kiverte a hisztit. Nem óhajt a Kristályparkba költözni.
Angéla a hajába túr, és mély levegőt vesz.
– Mit vársz most tőlem? – teszi fel ugyanazt a kérdést, amit már olyan sokszor feltett az elmúlt években.
– Csak beszélgetni szeretnék egy kicsit. Nem várok megoldást – hallatszik a kagylóban.
– Hát beszélgessünk… – hagyja rá a nő. – Kezdd te! – teszi hozzá, játékosan. – Mesélj egy kicsit. Mesélj egy kicsit arról a Kristályparkról!
– Százharminc önálló ház áll benne… – vesz nagy levegőt István. – Vannak kis apartmanházak és vannak három generációs lakások is. Tudod, idéntől minden megválaszott képviselőnek ide kell költöznie, a mandátuma idejére.
– Ezt tudom. Nézek tévét. És tőled is hallottam már.
– Az egészet azért találták ki, hogy a választók be tudjanak tekinteni a képviselők életébe. Bárki szabadon besétálhat. A biztonságról és a szolgáltatásokról persze gondoskodnak… De a lakók élete folyamatosan szem előtt van. Az üvegablakok padlótól a plafonig érnek. És hetente egy alkalommal nyitott házat kell tartani, amikor a lakásodban kell fogadnod az érdeklődőket.
– Muszáj ezt? – kérdez közbe nyűgös hangon Angéla.
– Muszáj. Nyolc éve működik már a park. Eddig mindenki szabadon dönthetett, hogy beköltözik-e. Mostantól kötelező – érkezik a válasz.
– Te is megszavaztad?
– Meg. Kormányelőterjesztés volt.
– Ja, világos – sóhajt Angéla. – Hát, akkor rád vár a kirakat… És kivel tervezel beköltözni?
– Kivel… kivel – dünnyögi a kagylóba István.
– Kivel? – ismétli meg a nő.
– Gizellával és a gyerekekkel.
– Akkor miért nem velük beszéled meg ezt az egészet?
– Velük most nem tudok beszélni… Téged hívtalak – kapaszkodik a kagylóba István.
– Azt hiszem, még mindig nem érted – ingatja a fejét a nő. – Még mindig nem érted.
A vonal túloldanál egy szó sem hallatszik.
– Hagyjuk inkább, jó? – mondja keserű hangon Angéla, és lenyomja a piros gombot.
*
A kulcscsörgés félálomból ébreszti Istvánt. A férfi hasztalan próbálja elhessegetni magától az ágyékában feszítő érzést. Kisvártatva kikászálódik az ágyból, és elindul a fürdőszoba felé. Amint belép, húszéves fiának vérben úszó szemei villannak rá a tükörből.
– Szevasz, apa – bugyborékolja az ifjabb Pokol István, szájában a fogkefével.
– Szevasz – mondja a férfi, és bizonytalan mozdulatot tesz a mosdókagyló felé. – Hány óra van, mondd?
– Négy lesz – mondja a fiú, és elmélyül a fogmosásban.
– Aha… – válaszolja az apja, a fűtőtestnek támaszkodva.
– Gratulálok a sikerhez – fordul hátra a fiú, miután kiköpte a habot. Csapzott hajára vizet fröcsököl, aztán a törölközőbe temetkezik.
– Hm – biccent az apja.
– Megyek, oké? – szólal meg a fiú.
– Még mindig úgy gondolod, hogy ősztől a Gyepün akarsz élni? – súrolja István a fia könyökét, amint az kilépne az ajtón.
– Ezt már sokszor megbeszéltük. Ugye nem kezdjük újra? – torpan meg egy pillanatra a fiú, aztán tovább lendül.
– Várj még! Együtt mentetek el a húgoddal, nem? Vele mi van? – kérdezi gyorsan István.
– Annyit tudok, hogy ma nem alszik itthon – vonja meg a vállát a fia, és kiszabadul a fürdőszobából.
*
A májusi hajnalban felderengő fények a redőny résein át megtalálják az utat a hálószobába is. Az utca már madárfüttytől hangos, István hasztalan rántja újra meg újra a fejére a takarót. Ahogy megfordul a párnán, homlokon szúrja a fájdalom.
Tegnap éjszaka ötödször nyerte el Veszprém egyéni képviselői helyét a választásokon. Még a szavazatok kötelező újraszámlálása előtt gyors mérleget vont: ha sikerül megszereznie a mandátumot, várhatóan harmadmagával lesz a parlament leghosszabb ideje folyamatosan hivatalban lévő tagja. A számláláskor végül kiderült, hogy mindkét esélyes jelölttársa elveszítette saját körzetét. Úgy alakult, hogy egyedül viselheti majd a képzeletbeli kitüntetést.
Az elmúlt húsz évben, mióta Pokol István a parlamentben dolgozik, huszonnégy kilóval, egy térdprotézissel és egy élelmiszeripari céggel gyarapodott. Elvesztette édesapját és édesanyját, nyert viszont két gyermeket és egy feleséget, aki felnevelte őket. Megtartott pár régi barátot. Szert tett egy szeretőre.
Mezőgazdasági szakpolitikusként nevéhez fűződött több európai csata, amelyekről végül senki sem tudta, hogy győzelemmel vagy vereséggel zárultak. Sokat tett a környező országokkal kötött vízügyi megállapodás, a „medenceszerződés” megkötéséért – és nem az ő hibájaként rótták fel, amikor a külföldi partnerek nem tartották be az egyezményt.
Pokol István szorgalmasan bedolgozott a politika hitelének helyreállításáért folyó munkába, részt vett a „példaadó parlament” és az „áttetsző állam” kialakításában. Azonnal csatlakozott a képviselői lakópark, a Kristálypark létrehozását célzó kezdeményezéshez. Meggyőződéssel szavazta meg, hogy minden képviselőnek kötelező legyen a parkban, teljes nyilvánosság előtt élnie az életét, hogy ezzel is javítsák a parlamenti szolgáltató munka hitelességét.
Amíg a térde engedte, tagja volt az országgyűlési képviselők kosárlabda-válogatottjának.
Most a telefon után kotorászik a párnája mellett. Szinte vakon billentyűzi be a számot. A demokrata ellenfél mobilszámát. A telefon kicsöng, azonnal felveszik.
– Dóra, te vagy? Pokol vagyok – szól bele István. – Nem, ne gratulálj. Figyelj rám! – beszél folyamatosan. – Kérj másodszor is újraszámlálást! És nézzétek meg még egyszer a tizenkettes szavazókört… Igen, az érvénytelen szavazatokra gondolok… – válaszolja. – Nem érdekes…– dörzsöli meg az állát. – Ezt a hívást felejtsd el.
 

Címkék: novella kristálypark voks10

1 komment

Kristálypark?

Holnap Kapitány 2010.02.09. 14:50

Vajon milyen lenne az a Magyarország, ahol a közélet szereplői sikeresen vívták meg a korrupció elleni harcot? Ahol a megválasztott képviselők tisztességét többek között az szavatolná, hogy életük minden perce teljes nyilvánosság előtt zajlik? 

Vajon milyen dilemmákkal szembesülne ebben az országban egy frissen megválasztott politikus?

Egy lehetséges válasz hamarosan következik...

Címkék: téma kristálypark voks10

Szólj hozzá!

Csak vágyból vagy vízből

Holnap Kapitány 2010.02.09. 09:40

Még szunnyad
            Most választ
                        Már ébred, és mozdul
Csak vágyból
            Vagy vízből
                        Lesz Holnap Kapitány

Még hűvös
            Most választ
                        Már izzik, és fordul
Csak csókból
            Vagy csontból
                        Lesz Holnap Kapitány


Még teljes
            Most választ
                        Már elvált, és sajdul
Csak pontból
            Vagy magból
                        Lesz Holnap Kapitány

Még kérdez
            Most választ
                        Már tudja, és indul
Csak térből
            Vagy tejből
                        Lesz Holnap Kapitány

 

Címkék: vers

1 komment

süti beállítások módosítása